A hangszer kattogva, zörögve félt, a kotta lapját elfújta a szél, elhagyta egymást fekete, fehér, a zongora sírva lihegte: elég! A kéz nem értette, hogy szól a nem, zihálva követte, izzadva csent néma harmóniát az ördögi zajba. Lázas akkordok röppentek, szédült színek szerteszét peregtek, zokogva zúdult elő az a kék, harsogta lázadó, zajló énekét. Türkiz káoszba omlott a csend, a hangokból folyó fájdalom fémesen jajdult. Mint karcolás egy törött szemüvegen, úgy dúdolt gúnyosan becéző dalt az estében a megbomlott rend. De a fényekben nyöszörgő szürke ékek sem állhatták útját a fehérnek, s lassan, boldogan szétoszlott az élet-dallamban a vérerekből lüktető, vöröslő igen.Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 14:57 :: Adminguru
