dr Bige Szabolcs- : Derék dolog

(Matilda sorozat)

Évek teltével Lehel, a Matilda fia is kamaszkorba jutott. Bölcs, felvágós, lehetetlen kamasz lett belőle. Mindenkinél okosabbnak tartotta magát, még a felnőtteknél is. Szüleivel basáskodott, követelőzött, s ha valami nem a kedve szerint történt, duzzogással büntette őket. Diáktársai között is közutálatnak örvendett.

Bár osztályelső volt, mégsem kedvelték, és tudták, hogy az apja miatt kedveznek neki a tanárok. Ezért jók a jegyei. Ez így ment az érettségi vizsgákig. Ekkor kapta önbizalma az első komolyabb pofont. Közepesnél gyengébbre sikerült. Ismerősei nem fukarkodtak a gratulációval, hogy sikerült.

– Az a fontos, hogy sikerült – mondogatták. – Soha sem fogja senki megkérdezni később, hogy hányast kaptál – vigasztalták.

Lehel dühöngött és a tanárokat, a vizsgáztatókat szidta. Ez azonban már nem változatott a vizsga eredményén, s bele kellett nyugodnia. Különben is közeledett az egyetemi felvételi ideje.

A vasárnapi családi ebéd szokása továbbra is megmaradt. És még ha valamelyikük nem is tartózkodott a városban, s nem volt módja visszatérni, a többiek akkor is megjelentek a Grecu portán, hogy részt vegyenek a szokásos ebéden.

– Nos, fiatalember – szólalt meg domnu Grecu, miután letette az evőeszközöket a tányérjára -, mik a tervei?

– Hát…

– Gondolom, a mai fiatalok mind űrhajósok szeretnének lenni, mint Gagarin, vagy dzsessz énekesek, esetleg alpinisták, eszményképükhöz hasonlóan. Elvisre gondolok és Edmund Hillaryra.

– Én jogi pályára mennék.

– Jó! Nagyon jó! Magáé fiatalember a jövő!

Nagy elvárás előzte meg a felvételi vizsgát. Lehel kitett magáért, már ami a külső megjelenést illeti. Kiöltözött, mint egy ficsúr, csak a sétapálca hiányzott. Pökhendi viselkedése mit sem változott, illet a megjelenéséhez. A vizsgaterem előtt várakozva sem szólt senkihez.  Miután levizsgázott, emelt fővel távozott a teremből, s ekkor is egyetlen szó nélkül.

Néhány nap múlva aztán lelombozódva olvasta az eredményt a hirdető táblán. messze a vonal alatt teljesített…

Megkeserítették mindennapjait a kárörvendők sajnálkozásai. Inkább nem is mutatkozott az emberek között. Ne is lássa álszent, csúfos képüket. Ha mégis emberek közzé kellett mennie, igyekezett nem mutatni, mennyire letörte a kudarc. Az egyedüli barátja Barta Sanyi volt, akinek a szemében nem csillogott se gúny, se kárörvendés.

Barta Sanyi állítólag most végezte az első évet a jogon, de többet csellengett a lányok körül, meg a cukrászdákban, mint az előadásokon. Otthonról jól el lehetett eresztve, mert mindig gálánsan fizetett, ha társaságban ült be valahova. Azt mesélte szűk baráti kőrben, hogy katonai szolgálatát a különleges alakulatnál végezte, jelentsen ez a különleges akármit. És hogy hosszabb volt a szolgálat, mint általában. Ezalatt altiszti iskolát is végzett, s annak sikeres elvégzése után törzsőrmesteri rangot kapott. Otthon még megvan a díszegyenruhája, de nem viselheti, mert visszautasította a további szolgálatra vonatkozó javaslatot. Elég volt a három év!

Nos, ő volt az egyetlen, aki igazi megértést tanúsított Lehel irányába.

– Ugye nem hagyod magad, s jövőre próbálkozol újra?

– Már az ősszel! Nem várom meg, hogy behívjanak katonai szolgálatra, mert ugyebár, aki nem tanul tovább, azt elkapják. A nappali tagozatosok felmentést kapnak.

– Nem olyan nagy szerencsétlenség, ha mégis behívnak. El lehet intézni, s én segíthetek, hogy a felviteli idejére eltávozást adjanak.

– Na, de én az őszi szesszióban, a pótfelvételin újra vizsgára állok, és sikerülni fog!

– Ez már beszéd! Adja Isten!

– Megmutatom én ennek a sok bugrisnak, akik most kárörvendően vigyorognak, hogy azért is egyetemi hallgató leszek.

Dacos, nagy elhatározás született benne. Elküldte jelentkezési lapját a pótfelvételire, s nekiült tanulni. Nagyon komolyan – ezerrel, ahogy mondják diák körökben. Amit eddig elhanyagolt, kihagyott, azt most sürgősen pótolni akarta. Főként magyar-román irodalomból, és történelemből volt pótolni valója. Egész nap ki sem lépett a házból, csak enni jött elő, vagy néha egy kis friss levegőt szívni. Hamarosan eljött a vizsga ideje, és kis barátunk felutazott Kolozsvárra. Az egyetem bentlakásában kaptak elhelyezést, kevéske díj ellenében, a felvételire jelentkezők, s ugyanitt a menzán ehettek.

Egy hét után utazott haza, s csillogó szemekkel lépett be az ajtón, és az édesanyja kérdéseit megelőzve megszólalt

– Mondd, anya, meg vagyok én keresztelve?

– Meg bizony! Csak nem vertük nagydobra.

– Írás is van róla?

– Van. Miért kérdezed?

– Mert felvettek a református teológiára!

Nagy volt az öröm a családban. A vasárnapi ebéd ünnepi hangulatban telt. Csak domnu Grecu hunyorgott kétértelműen, de nem szólott, ne rontsa le a lelkesedést.

Az ünneplés után az első útja Ladóvölgybe vezetett Gáll nagyapához és nagymamához. Ritkán fordult meg náluk, nem találta fel magát a falusi környezetben. Hiányzott a városi nyüzsgés, mások voltak a hangok, a levegő, zavarta por, máskor a sár. Ha jött is néha, alig maradt pár órát, sietett vissza. Nem úgy mint édesapja, aki szeretett elüldögélni a konyhaasztalnál, és hallgatni Gáll nagyapát, aki mindenféle érdekes itthoni, vagy éppen távoli dolgokról mesélt, és a véleménye is megvolt mindenről, közben Gáll mama házikenyeret, szalonnát és kolbászt tett elébük. Most Lehel is éppen úgy odaült az asztal mellé, s elhallgatta nagyapja mondókáját. Elmondta, elpletykálta, hogy ki ment férjhez, ki maradt otthon vénlánynak, mert túl sokat válogatott. Elmondta azt is, hogy végre a mérnök asszonyt talált magának, farsangkor lesz a lakodalom.

– Én csak mind mondok, meg mondok, te pedig hallgatsz, közben neked lenne igazi mondani valód. Halljam hát!

– Bekerültem az egyetemre, nagyapa! Egyetemista vagyok!

– Milyen egyetemre?

– A teológiára.

– Hogy?

– A református teológiára.

– Nocsak! Értem… Nem értem. Mit csináltál?

– Beiratkoztam a te-o-ló-gi-á-ra!

– Ez meg hogy jutott az eszedbe?

– Kezdjem ott, hogy alig mentem át az érettségi vizsgákon s utána persze nem sikerült a felvételim a jogra.

– Hallottam róla…

– Nagyon letört, nagyon elkeserített a kudarc. Abban a hitben éltem, hogy nekem minden sikerül, nekem minden kijár. Az égből zuhantam le a pokol fenekéig…

– Nono!

– Azt sem tudtam, hova bújjak, hogy ne lássak embert. Akár a fúru-lyukba is!

– Értem én! Jól értem.

– Sok minden megfordult a fejemben. Az is, hogy milyen egy lökött alak vagyok. Jó dolgomban azt sem tudtam, mit csináljak, s közben itt vagytok ti, akik megkínlódtatok mindenért, hogy jussatok valamire. Ott vannak aztán az anyu szülei, akik a háború alatt a városban reszkettek, míg a front átvonult, s utána az új rend riasztotta őket. Grecu nagymama mesélte, hogy az értékes régi könyveit eltüzelte, félt, hogy megtalálják, mert olyanokat írtak benne, amiért börtön, vagy egyenesen kivégzés járt volna, ha ráakadnak. Sőt, Mici néni, a nagyapa nővére még a rábízott ékszereket, aranyat is, ami egy kazettában volt, mindenestől ledobta a hídról a megáradt folyóba, nehogy megtalálják nála.

– Olyan idők voltak…

– Eleinte csak dühöngtem, csapkodtam, hisztiztem, később miután lecsillapodtam, egy jó barátom jó szavai felnyitották a szemem. Megértettem, hogy csak magamra számíthatok.

– Elégedett vagy?

– Már a felvételi vizsgára várakozó diáktársaim közt úgy éreztem, hogy idetartozom. Ezek a fiatalok egészen mások voltak, mint akikkel eddig kapcsolatba kerültem. Valami kisugárzás áradt belőlük, eltökéltek voltak, céljaik voltak. Olyasmiről beszéltek, vitatkoztak, ami teljesen távol állt a magamutogató kivagyiságtól. Úgyhogy azt válaszolom, nagyapó, hogy igen.

– Derék dolog.

 

1/a vonal alatt – a versenyvizsga eredmények névsorában a sikeresen teljesítők után vonalat húztak, s a vonal alatt sorolták azokat, akik bár jelentkeztek, de nem sikerült elérni megfelelő pontszámot (jegyet)

2/ jól van eleresztve – sok a pénze, gazdag

3/bentlakás – kollégium

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:00 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 615 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.