Boér Péter Pál : Kotlós a fejen

 

A kotlósok, előrelátásból mindig a legmegfelelőbb helyet választják költésre, ami általában gazdaasszonyuk készítette költőhely, valahol a konyha sarkában, egy félkosárnyi szalmában. A kivételek pedig erősítik a szabályt, emlékszem, amikor szomszédasszonyunk mesélte, hogy három kiscsibével kotkodácsolt elő a bő hónapja eltűntnek nyilvánított, közben kotlóvá vált tyúkja. Tyúkanyó lett belőle.

Azonban egy eset, amelyről egy köztudottan szavahihető szomszédom, köztudottan szavahihető szomszédjának köztudottan szavahihető szomszédja mesélt, mindent visz.

Való, hogy a kotlósok zöme, bár nem kimondottan kedveli a mesterséges bemocskolódás árán a szutykot, de nem is a patyolat higiénia hívei. 

Történt ugyanis, hogy egy magának tiszteletet kikönyökölt, derékból és nyakból egyenesen álló, fogpasztaműmosolyt szinte plasztikailag arcára krémezett, nehéz természetű, könnyű sorú hölgy, akit a környezete egész egyszerűen ki- és beszámíthatatlannak írt le – az ő helyzetük így egyértelműen nehéz sorúnak volt tekinthető –, abban a megtiszteltetésben részesült, hogy az egyik álmatag délutáni andalgásában a fejére telepedett a kotlós. Első osztályú költőhelynek találta a különösen rendezetlen, mások által eredetinek vélt, korántsem alulművel, csak amolyan szitakötő mentalitású hölgy haját. Igaz, így a szitakötőt bántjuk érdemtelen udvariatlansággal, hiszen az immáron költőhelynek fején helyet biztosító hölgy sem szitát, sem egyebet nem kötött, legfeljebb az ebet a karóhoz, azt is természetesen elméleti síkon.

Nagyon szeretett semmit sem csinálni, egyáltalán a dolgozni szó is merevgörcsbe rándította. Nála jobban senki nem tudott szakembereket kritizálni, ám ő a világ számára tanácsaikból épített, örök érvényűnek képzelt gondolattéglát volt mindössze képes lerakni. Kétségkívül magabiztosabban, erélyesebben és harsányabban senki nem űzte a retorika művészetét közel s távolban. 

Villámokat szóró szemekkel, könnyed csípőmozdulatokkal bizonyította be egy golyóstollról, hogy zebratojás. Ezt addig, amíg maga is el nem hitte, akár teljesítménynek is tekinthetnénk, hiszen lusta, trehány, semmihez nem értő emberek nemegyszer sikeresen győztek meg „igazukról” majdnem mindenkit. 

Ők általában tudták, hogy szót csűrnek és hazudnak. Fején fészket hordó viszont belső meggyőződéssel állította a zebratojásról is, hogy az hajcsat. Próbálja meg valaki bebizonyítani, hogy a zebratojás nem létezik! 

Telt múlt az idő. Nyájas mosollyal köszönt mindenki előre, hasonlóan, arcizmokat nem kímélő nyájassággal fogadott minden köszönést. Senki nem mert szólni, hogy ugyan már, hogy került a fejére fészkestől az a kotlós? 

Mondjuk, az a fészek natúr a fejére nőtt – hiszen saját haja volt –, de a kotló mozgása valahogy mégis felkelthette volna a figyelmét, hogy nem stimmelnek a dolgok a nyaka felett.

 

Általában délig, délutánig aludt. Szorgalmasan látogatta az embereket, szigorúan és következetesen a kölcsönösség elvének teljes mellőzésével. Olyannyira, hogy mikor valaki délután fél egykor, negyvenhat másodpercre egy levél beadásának erejéig zavarni merészelte, ágyából kiugorva, úgy mezítelenül vágta ki az ajtót és sikított az arcába:

– Nem hívtam vendéget, nem jelentkezett be hozzám senki! 

Nem nézett ki rosszul, férfiszemnek kimondottan tetsző gömbölyületei voltak. A váratlan vendég – aki negyvenhat másodpercet marad –, maradt volna negyvenhat percet, sőt negyvenhat órát is, ha az orrára nem csapja az ajtót. 

– Csúcs! Milyen profi módon koptattam le ezt a szemtelen betolakodót. Ezen túl, ha még valaki rám mer törni, állandóan mezítelenül nyitok ajtót – gondolta. 

Nem mertek rátörni. Bár akadt, akit mezítelen teste érdekelt volna, és olyan is, akit érdekelt. Megjegyzem, nem kevesen voltak, akik őt is érdekelték. A bebocsátás nekik is csak szigorúan a „l’amour” idejére szabatott, aztán nyomás kifelé. 

Mellőzte a felesleges piperézkedést. Kotlónk esőben vízhez jutott, szemezgetett a hajából mindenféle odapottyant remeket, abban a lázas állapotban mindig talált ott tökéletesen megfelelő étket. Aztán egyszer, egy óvatlan pillanatban Levente úr flesége elszólta magát: 

– Milyen érdekes új kalapod van, drága Zsuzsikám!

– Kedves Gyöngyikém, alapvető tévedésben vagy! Filozófiai hozzáállásom és egyéb egészségkutatási nézeteim egy az egyben helytelennek tartják a kalap viseletét. Nem engedi tisztességesen a fejbőrt szellőzni. Különben is fejdíszem, mint látod, ezzel a homlokomra balról jobbra hegyesen tekerített szépségkunkorral ékesítem. 

– Elnézésedet kérem, kedves Zsuzsi!

– Semmi elnézés, nincs miért, hiszen barátok vagyunk nem? – sziszegte a mindentudásában rendíthetetlenül meggyőződött, jó beszédű Zsuzsa. 

– Papucsállatka, indulunk, nem érünk rá idegenekkel foglalkozni! – szólt egészen sajátos, zsuzsikás bájjal becézve addigra már állandósult barátjának. 

– Fél óra múlva meglátogatunk benneteket, négy-öt órát maradunk, és akkor elmondhatjátok ügyes-bajos dolgaitokat. 

– Jaj, köszönöm, Zsuzska! Mi is meglátogatnánk valamikor. 

– Majd meglátom, talán a következő évezredben rögzítünk egy mind a kettőnknek megfelelő három perces időpontot. Azt hiszem, nektek is sokkal, de sokkal tartalmasabb az én jelenlétem a ti otthonotokban, ahogy azt lelki szeretettel teledongjuk. 

– Zsuzsika! Megmozdult a kalapod! 

– Ne kalapozz már, kérlek, drágám! Drága Gyöngyikém, hidd el, soha nem viseltem kalapot!

Papucsállatka ki- és beszámíthatatlan kedvesének szolgája és védője csendesen és illedelmesen kézen fogta, megfordította, az arcára egy nagy puszit cuppantva, majd az első mellékutcába rántotta. Bókok halmazával ellensúlyozta a kotlós távozását kikelt csibéivel, amiből Zsuzsika semmit nem vett észre. 

– Drágaságom, valamilyen pernye hullott a fejedre. Egy pillanat, leseprem – mondta Papucsállatka, igazi bölcs világlátású, majdnem feleségének lába elé vetve magát, és odasúgta néhány egyéb önjelölt címe mellé: 

– Drágám, te vagy az empátiatudományok doktorainak a doktora! 

Zsuzsa már csak dühében sem billegett haza. Megtapogatva a haját – így másfél hónap fésülködés-kihagyás után –, konstatálta, hogy nincs kalap a fején! 

– Gyere, Papucsállatka, most azért is elmegyünk Leventéékhez, és bebizonyítjuk nekik, hogy nincs és nem is volt kalap a fejemen. Leventének nem muszáj, azt hiszem, ő okos férfi, de a feleségének feltétlenül. Nézd, milyen aranyos az a csirke! 

– Kotlós! Kotlós, aranyom. 

– Mi az a kotlós? 

– Tudod, amelyik éppen csibéket költött. 

– Á, nagyon kedvesek! Azok a kis sárgák a csibék? 

– Azok! 

– No, most, hogy így megnéztük őket, menjünk, hagyjuk békében élni a vadonélők életét!

– A kotlós nem vadonélő! 

– Igen, látom, hogy hasonlít a csirkékhez, de nem az, hanem kotlós, tehát valamiféle vadonélőről lehet szó! 

– Nem! A kotlós a költő. Tyúk, amelyik lány korában csirke volt, és nem verseket, hanem tojásokat költ, amikből ezek a kis, sárga, aranyos csirkék bújtak elő. Ezekből lesz majd a leves! 

– Te, ha átversz! 

– Mernélek én, kedves, volna miért? Te vagy a világ legcsodálatosabb Zsuzsannája. 

– Menjünk, és bizonyítsd be Levente feleségének vizuális felmérésre való alkalmatlanságát. Azonnal hívj egy taxit, Papucsállatka, értesíteni akarom Leventénét, hogy érkezünk. Észrevettem, hogy egy ideje nem tetszik neki a társaságunk, pedig mi önzetlenül osztjuk meg velük néha öt-hat óránkat, sőt többet is a napunkból. Állandóan ásítozik ilyenkor, hogy neki munkába kell menni reggel. Hát, na és! Másnak is kell, te is mész.

Papucsállatka nagyon mélyet nyelt, nem emlékezett, mikor aludta ki magát utoljára. Sokszor olyan volt, mint egy ébren járó holdkóros, aki alszik is meg nem is. 

– Miért hívjak taxit, kedves? 

– Elsősorban, mert azt mondtam, másodsorban pedig telefonálni akarok! 

– Nem vehetnénk esetleg egy mobiltelefont? Az manapság nagyon olcsó 

– Nézd, Papucsállatka! Én nem szórom a pénzt, lehet, hogy te herdálnád. Különben is, az enyém a pénz, nem a tiéd. Te csak dolgozol és filozófiai alapon letisztázott elmélet, hogy… Á, ezt te úgysem értenéd. Na, hívd azt a taxit! 

A mások által Tamásnak nevezett Papucsállatka, zokszót sem ejtve elvánszorgott. Vajon a szerelem vakította, vagy más? Ki tudja. Gyáva is lehetett, esetleg számító. De mire számított? Valószínűleg szép életre, és ez az életforma, úgy látszik, neki fedte az előbb említett jelzőt. Megjelent a taxival. 

– Sofőr, oda, igen! Ugye, látja, az utca végén, a telefonfülkét? 

Jó nagyot nyelt a sofőr, ilyen negyven méteres utakat nem szoktak tőle kérni, de elég esze volt ahhoz, hogy négy kilométert taxáljon. Amint megkapta a nekijárót, eltűnt rendes utasért. 

– Gyöngyike, most fél nyolc van, négy-öt órára bemegyünk. Különösebb elvárásunk nincs, vacsora, ilyesmi. Ne készüljetek semmivel! Elbeszélgetünk úgy éjjel kettőig, esetleg háromig, meglátjuk, meddig van kedvünk. 

Gyöngyike nyelt egyet a vonal túlsó oldalán. Neki is megfordult már a fejében, hogy jó lenne egyszer pőrén fogadni az eltávolíthatatlan kényszervendégeket, de egyelőre tartotta magát. Belebájolgott a beszélőbe: 

– Várunk, drágám! 

– Papucsállatka, hívj egy taxit! 

– Mihez, kedves? 

– Nem hallottad? Megyünk Gyöngyikéhez! 

– De hát ők a szomszéd utcában laknak! 

– Igen, és? 

Papucsállatka kivánszorgott a térre, fogott egy taxit, visszament és elindultak Gyöngyikéékhez. Csengetéskor csak Papucsállatka és Gyöngyike vették észre, amint az utolsó kiscsibe kiugrik fészkéből, egyenesen Papucsállatka kezébe. Felnézett rá, és olyan “mama, mama” csipogásfélét ejtett. “Ezt is jól kifogtam”, gondolta. 

Egymásra néztek Gyöngyikével, majd szólt Zsuzsikának:

– Drágám, megint a fejedre esett valami. 

– Ezt hogy érted? Soha nem esett még semmi a fejemre! 

– Úgy értem, valamilyen porszem, egy picikét le kell sepernem. 

– Jó, csak a frizurámat ne kócold össze! Már három hónapja ilyen gyönyörűre fésültem. 

Papucsállatka zsebre tette az őt mamájául fogadó kiscsibét, és meghatározhatatlan idejű látogatásra, senki más, csak Zsuzsa örömére, beszédelgett úrnője után a lakásba.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Boér Péter Pál
Szerző Boér Péter Pál 755 Írás
Nagyváradon születtem, 1959-ben. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiperoptimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat. Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már csillagösvényen járnak Apámmal. Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok egyéb. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza vált a nagy kedvenccé. Köteteim: 2010 – “Nagyító alatt” – novelláskötet 2011 – “Le a láncokkal” – novelláskötet 2012 – “A nonkonformista” – novelláskötet 2013 – “Engedélykérés”- novelláskötet 2013 – “Megtisztult ablakok” – regény 2016 – "Fenyőágon füstifecske" – regény 2017 – "Ködös idill" – két kisregény 2018 - "Szabályerősítő" (Válogatott novellák) - e-book Írásaim jelentek meg a Bihari Naplóban, a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratba, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a “7torony” irodalmi magazin antológiáiban (2010-2016), a Holnap Magazin antológiájában, a Holnap Magazin nyomtatott mellékletében, az Irodalmi Jelenben, a kolozsvári Tribunaban, a bukaresti rádióban és máshol.” A világháló adta lehetőségekkel élek: Lenolaj irodalmi és kulturális műhely A Hetedik Héttorony irodalmi magazin MagyarulBabelben CINKE Holnap Magazin PIPAFÜST Szabad szalon Penna magazin Bukaresti rádió AlkoTÓház Weblapom: http://boerpeterpal.blogspot.com/