Vandra Attila : Nikáb 31. Ki a vad és ki a vadász?

Mohamed és Safya Halomi Lisa és/vagy Angélique elrablására készül, de a rendőrök csalinak próbálják őket használni… Kinek sikerül?

 

Ki a vad és ki a vadász?

 

Angélique, amint kiért az utcasarokra, izgalmában szinte jobbra fordult, a megszokott irányba, hogy átmenjen a Rue Montferre másik oldalára, majd tovább előre haladva a Boulevard Joseph Bethenodon a buszmegállóba jusson. Észbe kapva megigazította vállán a táskáját, előre ment, át a Boulevardon, miközben a megálló felé pillantva felismerte hátulról a Lisa Rouge több árnyalatra kiszőkített egyedi frizuráját. Valahogy ez biztonságot adott neki, úgy érezte minden a terv szerint halad. Ettől még a gombóc a torkában nem szűnt meg egyre dagadni. A sarki útjelző lámpa zöldre váltása megugratta adrenalin-szintjét. Kissé lemaradva a tömeg mögött indult meg a zebrán. Szeme közben forgott, mint Andersen meséjében a kutyáké. No, nem ijesztés végett, hanem óvatosan pásztázni a környéket, próbálván maga elé idézni a két feltételezett elrablójának arcvonásait, amelyeket csak fényképen látott. Amint átért, bár határozottan megtiltották neki, körbe nézett, majd ismét Lisa Rouge-ot kereste a buszmegálló környékén. Amint meglátta észbe kapott, s nem követte tovább tekintetével, hanem megállt a zöld lámpára várva. Eközben próbálta kitalálni, kik lehetnek a civil-álruhás rendőrök. Amint a lámpa zöldre váltott, a Boulevardon egy csikorgó kerekekkel induló autó hangjára kapta fel a fejét, de nemcsak ő figyelt fel rá a környéken. Első rémületéből magához térve hamar megnyugodott a tovarobogó Peugeot láttán. Az ijedtség miatt megkésve indult át az úton, megfutamodásra készen, ujját oldalán, a vészjelző gombon tartva. Bár jó lett volna, ha a terv sikerül és tetten érik legalább az egyik Haloumit, amint közte és a taxik közti távolság egyre csökkent, kezdett megnyugodni. Még harminc méter, még húsz… „Menjen el lassan a taxisor mellett, és a legelsőbe üljön” — visszhangzott fülében a tanács. Valójában így is illik… — „De ha baj van, a legközelebbi taxiba ugorjon be!” — ezt ismételgette magában.

 

Lisa sem bizonyult profi csalinak, vagy rejtett ügynöknek. Ő sem állta meg, hogy végig ne pásztázza a környéket, mielőtt visszafordult, a kapukulcsot elfordítani a zárban. Közben eszébe jutottak a megszegett előírások. „Be kell tartanom!” — biztatta magát. Hátranézett abba az irányba, ahonnan a buszoknak kellett volna érkezniük, majd a megálló felé. Jó ürügynek tűnt, de muszlim kinézetű nőt sehol sem látott. Eszébe jutott Julien reménykedése, és a terv. Úgy lenne jó, ha Angélique Ory gyilkosa után érkezne a megállóba. E feltétel be nem teljesülése miatt pulzusa még jobban felgyorsult. Mélyet lélegzett, majd lassú léptekkel indult a találkahely felé. Menet közben a taxik felé pislantott, de nem látta meg Angélique Abipalt, aki még nem ért át a Rue Montferren, a zöld lámpára várt több sietős személy mögött.

Safya és Mohamed már elindultak, ki-ki a saját autójában, a férfi elől, amikor végre SMS érkezett Ibrahimról.

— „Második emelet földszint alatt. Ott már nincs jel. Ebben az órában mindig van szabad hely a B szektorban.”

— Már épp hívni akartam őket — morgott magában megkönnyebbülten Mohamed. — „Vettem” — írta vissza, fél kézzel vezetve.

Amint a megadott helyre értek, azonnal meglátták Mohamed öccseit, akik a mélygarázsban az autójukból kiszállva várakoztak rájuk. Átültek, Safya Hassanhoz, Mohamed Ibrahimhoz, a mélygarázsban hagyva saját kocsijukat. Bluetoothos fülhallgatót tettek mindketten, hogy végig telefonösszeköttetésben maradjanak. Safya jelt adott az indulásra, ők mentek elöl. A Boulevard Joseph Bethenodon közeledtek a cél felé, a Rue Montferre sarkán található buszmegálló felé. Ibrahim, bár szó nélkül követte az utasításokat, nem állta meg, érdeklődés nélkül:

— Miért kellett átülnötök? S miért kellett két lopott autó? Mi a terv?

— Egy magányos sofőr nem tud elrabolni valakit a tömegből. Két kézre van szükség a vezetéshez, ha menekülni kell. A másik autó kell a fedezéshez. Ami biztos, az biztos. Jó, ha abban az autóban is van szabad kéz. Aki meglátja a rablást, azonnal értesíti a rendőrséget. Fehér Renault Clioval és szürke Peugeot 308-assal tele van a város. Ha leadják a rendszámunkat, még akkor is időbe telik, amíg azonosítanak. Az akció után szétválunk. A két autót feltehetően együtt keresik… Mire rájönnek, hogy külön kell üldözniük minket, behajtunk a mélygarázsba, átülünk a mi autóinkba, s kihajtunk onnan akár kopók szeme láttára is.

Bővebb magyarázatra már nem maradt idő, mert közeledtek a Rue Montferrehez. Ibrahim és Mohamed a Peugeotban szándékosan lemaradt kissé, két kocsit is beengedtek a Clio és saját autójuk közé. Sajnos míg a Clio zöldet fogott ki a Rue Montferre sarkán, a Peugeot előtt haladó Volkswagen a sárgára váltó lámpát látva lefékezett, bevárni a következő zöldet. Safya telefonon jelentett:

— A sarok és a megálló közt parkoló van az út szélén. A megállón túl is van. A megálló előtt három üres helyet látok, a megállóhoz legközelebb esőnél állunk meg. Menjetek inkább túl, fogjuk közre, ha a megbeszélt helyre ér.

— Nem jó! Mögöttetek parkolunk le, a sarok utáni első üres helyen. Ha nagy a tömeg a megállóban, nem tudlak fedezni. Ne szállj ki, maradj az autóban. Látod valahol?

— Nincs a megállóban — nézett körül Safya.

— Látom! Most lépett ki a házból! Többé nem látom emiatt a hülye Volkswagen miatt! Eltakarja! — figyelmeztette feleségét Mohamed.

— Megláttam. Az enyém! Bevárom, amíg ideér. Addig te is zöldet kapsz — felelte Safya.

— Azt a… Megjelent a tanítónő is, a Rue Mondferre felől. Az innenső járdán van!

— Maradj az autóban! Ő is idejön a megállóba. Egyszerre kaptok zöldet! Megelőzöd, leparkolsz, és ha meglátva a nikábomat menekülőre fogja, a karjaidban köt ki.

— A fenébe! Ez átment a Boulevard másik oldalára! Hova a francba megy? Ennek nem kell beérnie nyolcra az iskolába?

— A taxik! Oda igyekszik!

— Teszünk egy kört, és visszafordulunk! Nem tudlak fedezni! Hassan, tartsd szemmel, melyik taxiba ül! — felelte Mohamed izgatott hangon.

— Enyém Lisa Rouge, a tiéd a tanítónő! Zöld, indulhattok! Lisa mindjárt ideér. Allah Akbar!

— Allah Akbar! — felelte a férje, miközben még az útkereszteződésben sávot váltva megelőzték az előttük levő Volkswagent. A második sávon startoló Toyotának fékeznie kellett, nem is állta meg némi villogtatás nélkül. A csikorgó indulásra több gyalogos is felkapta a fejét, akadt, aki tett is epés megjegyzést a randalírozó sebességőrülteknek címezve.

A sávváltás nem, de a sebesség fölöslegesnek bizonyult, hiszen a zöldhullám kisebb sebességre számít, így lassítaniuk kellett. Ám amint a lámpa az előre haladáshoz zöldre váltott, Ibrahim a középső sávból indulva ismét padlógázzal indult, és a szemből jövő forgalom megérkezése előtt látványos száznyolcvan fokos fordulatot tett. Ha nem is lett belőle élmezőnybeli rallyversenyző, tudott ám vezetni, nem is akárhogy. Ám a járdán a nézőseregben akadt jótett lélek, aki nemcsak megörökítette a bravúrt, hanem azonnal tárcsázta is az 112-t. Ibrahimot, még ha észrevette volna is a telefonálót, akkor sem izgatta volna ebben a pillanatban. Hassan is látta a jelenetet a távolból, s biztatta:

— Egy kis szerencsével még elérheted, mielőtt beül egy taxiba!

A taxi szó hallatán viszont Mohamed borotvált fején felállt a szőr. Ezek az idióták képesek üldözőbe venni őket a rablás után, s rádión jelenteni helyzetüket a rendőrségnek. S sokan vannak! Akadt már ilyen a világtörténelemben! Mindegy, nincs visszaút! Talán mégis jobb lenne hagyni, hogy beülnijön egy taxiba, majd ahol kiszáll, feltehetően az iskola előtt, ott megejteni a rablást. Viszont Safya mindjárt akcióba lép… — nézett át az út túloldalára. Talán mégis sikerülhetne pisztollyal fenyegetve feltűnés nélkül az autójukba terelni a tanítónőt?

 — Még eléred! — súgta oda Ibrahim bátyjának miközben lassított, de ekkor már a csikorgó fékekkel nem vonta újra magára a figyelmet.

 

Lisa figyelmét is felkeltette a rallyzó Peugeot. A „helyből százba” stílusban induló autó csikorgó kerekeinek hangjától egekig szökött a pulzusa. Megkönnyebbült, amint az autó áttért a második sávba, majd tovahajtott. Megkönnyebbülten sóhajtott, de megbabonázva követte tekintetével a randalírozót szinte a következő sarokig. A vésztelefon különös csörgése térítette magához. Az újabb adrenalinbomba hatására egy pillanatra földbe gyökerezett a lába. Épp sarkon akart fordulni, és hazafutni, amikor egy Renault Clio ajtaja kitárult mellette, s egy abayás-nikábos nő termett közvetlen előtte. A nikáb szemrésén át is megismerte Safya Haloumit, aki odalépett eléje, egészen közel. Lisa a látványtól halottsápadttá vált.

— Ha egy hangot mersz hallatni, elvágom a torkodat! — villant meg előtte az abayából kikandikáló kés hegye. Attól a golyóálló mellény nem védi meg. Kiment az erő a lábából, s a rémülettől eszébe sem jutott, megnyomni feltűnés nélkül a vészjelző gombot az oldalán. — Csak semmi heves mozdulat! — tette hozzá Safya. Az újságírónőnek e mondattól már eszébe jutott, mit kellene tennie, de a rémület megbénította. — Nyomás, ülj be! — szűrte a szavakat Safya a foga között, majd nyomatékot adva szavának, finoman meg is tolta az oldalát. Azonnal megérezte a vékony tavaszi ruhán át a golyóálló mellény tapintását. — Kurva spicli! — villant meg a kés a kezében. Hiszen golyóálló mellényt csak a rendőrség adhatott neki!

 

Angélique háttal az útkereszteződésnek már nem látta a következő sarkon cirkuszi mutatványt végző Peugeot-t, amely vészesen közeledett.

— „Még tizenöt méter” — biztatta magát — „Onnan már bármelyik taxiba beülhetek.” ­— Alig mondta ki ezt gondolatban, megszólalt a táskájában a különös csengésű telefon, amely veszélyt jelzett, s melynek hangjára a taxikhoz kellett szaladnia. Egy pillanatra földbe gyökerezett a lába. A rémülettől érzékei lebénultak, így nem vette észre a közelében a tilosban megálló autót, és a belőle sietősen kiszálló, arcán hatalmas flastromot viselő napszemüveges férfit, pláne nem figyelt fel annak északafrikai arcvonására. A „bénulása” a másodperc törtrészéig tartott, majd önkéntelenül megnyomta az oldalán a vészjelző gombot, s közben futásnak is eredt. S motivációként a meneküléshez előbb egy lövés dörrent a megálló környékén, majd gyors egymásutánban még kettő.

 

Lisa még látta a felvillanó késpengét Safya kezében, amely a torkának tartott. A következő pillanatban valaki hátulról megragadta a ruháját, és nagyot rántott rajta. Elesett, majd pillanatnyira elsötétült előtte a világ, amint fejét az aszfaltba verte. Dörrenés, majd az azt követő üvegszilánkok csörrenése térítette magához, amelyet még két pisztolylövés követett, gyors egymásutánban.

Safya, amikor kiszállt a Clioból, nem tulajdonított jelentőséget az egy ideje két-három lépéssel Lisa mögött imádkozva haladó barna csuhás szerzetesnek. Végeredményben az ájtatos barát nem is láthatta az abaya alól kikandikáló kést, amellyel Lisát megfenyegette. Picit kibillent egyensúlyából, amikor a „spicli” torkának tartó kés a várt ellenállás helyett a levegőben írt le egy kört, de azonnal vissza is kapta. A következő pillanatban a baráttal nézett farkasszemet. A csuklya mögött is megismerte Ory felügyelőt. Nem habozott, a célt tévesztő kését visszahúzó mozdulata támadóvá vált, és a felügyelő torkának tartott. Ám Maurice Ory sem hiába oktatta önvédelemre a fiatal rendőröket. Bár a késpenge felszántotta bal alkarját, de a fájdalom ellenére sikerült elkapnia a felé döfő kezet, amelyet maga elé húzva meg is csavart, és jobb kezével ki is vette a kést a támadója kezéből. Ám Safya Haloumi sem tűrte tétlenül, amint lefegyverzik, bal kezével benyúlt az abaya alá, és előkapta a pisztolyát, amelyet a mozdulat közben ki is biztosított. Ám lőni már nem maradt ideje. A felügyelőnek nem volt választása, a kezében levő kést támadója szívébe döfte. A pisztoly ugyan még elsült a nő kezében, de a golyó célt tévesztve egy üresen parkoló autó ablakát törte be.

A megállóban többen visítani kezdtek. Pánik tört ki. Egyesek futásnak eredtek, mások hasra dobták magukat, és olyan is akadt, aki a rémülettől kővé válva sikított. Maurice Ory egy pillanatra megrettent, a szívében késsel holtan összeeső nő láttán. Hiába dolgozott a gyilkossági csoportban, lőni ugyan lőtt már emberre, de még nem ölt meg senkit pályafutása alatt. E rettenet csak egy pillanatig tartott benne, visszanyerte lélekjelenlétét, eldobta a gyilkos fegyvert, pisztolyt rántott, majd a parkoló Clio sofőrje felé fordult.

— Fegyvert eld…

A mondatát nem tudta befejezni, de még a pisztolyát se tudta a letartóztatandó irányába fordítani.  Hassan a lövés hallatán a kormány mögül az autó nyitott ablakán át tüzelt, és a golyóálló mellény lehetőségére számítva fejre célzott. Maurice Ory összeesett. Ám Hassan sem élte túl sokkal a támadást. A parkoló autók közül kiugrott az útra egy furgon, s csikorgó fékkel állt meg a Clio mellett. A pilótaülésen ülő őrmester a leeresztett ablakon át emelte lövésre fegyverét, de a lövés hallatán lemondott a protokolláris figyelmeztetésről: „Rendőrség! Dobja el a fegyvert!” és azonnal tüzelt, de Hassant csak abban tudta megelőzni, hogy másodszor is elsüsse fegyverét. Lőtt, és talált. A rendőrgyilkos feje előrebukott, a kormányra, beindítva a dudát, majd élettelenül oldalra dőlt a pilótaülésre.

Lisa a lövések hallatán magához tért pillanatnyi ájulásából. Amint meglátta a mellette véres fejjel összeeső Maurice Oryt, az esetleges következményekkel sem törődve, továbbra is a földön fekve fordult a vérző fejű felügyelő felé.

— Monsieur inspecteur! Monsieur inspecteur! — visított, majd kiáltozni kezdett: — Hívják a mentőt! Segítsenek! Hívjanak mentőt!

Válaszként újabb dörrenés hasított a levegőbe a Boulevard túlsó oldaláról. Majd még egy.

— Még elérjük! — biztatta Mohamed Ibrahimot, majd kiugrott az autóból, és két lépéssel Angélique mellett termett volna, ha nem dörren pisztolylövés a Boulevard túlsó oldaláról, jelezve, hogy Safya nehézségekbe ütközött. A hangra Angélique-el ellentétben, aki megfutamodott, hirtelen arra fordult, két kézre fogva pisztolyát, tüzelésre készen. Még egy villanásnyira látta az épp elterülő feleségét, de egy furgon közéjük furakodott. Egy pillanatig megkísértette az ötlet, hogy a levegőbe lőve zavart keltsen, de meggondolta magát, s a megfutamodó Angélique után fordult és lőtt. A tanítónő azonnal orra bukott, s nem mozdult többé. 

A Boulevard másik oldalán újra fellángolt a pánik. Bár a legtöbben már az első lövések hallatán menekülőre fogták, a közelben dörrenő újabb lövés új motivációt adott a biztonságba helyezkedésnek. Akadt olyan is, aki a Boulevardról a Rue Montferre irányába forduló autók közt rohant át az úton, szerencséjükre a sofőrök fékreflexei jól működtek, s senki sem került a kerekek alá, csak egy Toyota rohant bele az előtte lefékező Audiba.

Mohamed nem törődött a csikorgó fékekkel. Egy köztisztasági vállalati egyenruháját viselő férfi, aki addig az eldobott csikkek és a szemét összeszedésével foglalatoskodott, nem esett pánikba, sőt szerszámait eldobva közelebb lépett, övébe nyúlva. Mohamed nem habozott, hanem felé fordította a pisztolyát. Ám Bernard Legrand, mert ő volt az, gyorsabbnak bizonyult.

Ibrahim, látva mi történt bátyjával, Mohameddel, a hősködés és a tűzharcba bonyolódás helyett a menekülést választotta. Nem törődve a nyitott ajtóval, padlógázzal indult. Ám ugyanakkor egy addig várakozó taxi is nekiiramodott, kisebb kezdősebességgel, elállva a Peugeot útját, amely hatalmas fémes csattanással rohant bele. A taxis szerencséjére nem indult kicsivel hamarabb, így Ibrahim nem őt találta telibe, csak a motorházat. A nagy erejű ütközés hatására a légzsák kinyílt, megvédve utasát a komolyabb sérüléstől. Mire magához tért, és kiugrott volna az autóból, már Bernard Legrand pisztolyával nézett szembe.

— Rendőrség! Adja meg magát! Kezeket az autóra! Megmotozni! — adta ki a parancsot az egyik taxiból kiugró és odasiető civil ruhás Armand Brideau őrmesternek, majd elkiáltotta magát, hogy az egész tér hallja.

— Rendőrségi akció! Nem terrortámadás! Ártalmatlanná tettük őket! Őrizzék meg nyugalmukat! Semmi pánik, de hagyják el a helyszínt! Ismétlem, nem terrortámadás, hanem rendőrségi akció, és vége! — kiáltotta, majd a földön fekvő Angélique-hez rohant. Az asszonyka hátán, a szíve magasságában lyuk mutatta, hol hatolt be a golyó. Vért nem látott. Óvatosan fordította meg az elalélt testet, a véres arcot látva megrettent, de mintegy megnyugtatására madame Abipal kinyitotta a szemét. Fájdalmas arckifejezése szenvedésről árulkodott. Folyt az orra vére, esés közben orra bukott. Lassú, fájdalomról árulkodó mozdulattal nyúlt a hátához, mintha halálos álomból ébredne, oda, ahol a golyó lyukat ütött a golyóálló mellény fölé felvett blúzon. Szemmel láthatóan fájdalmas volt számára a lélegzetvétel, de élt!

Az őrmester nem sokat törődött az illemszabályokkal, hanem segített Angéliquenek felülni, majd felemelte a blúzát. Fellélegezve vette birtokba a golyóálló mellényből kinyert pisztolygolyót, s megmutatta Angélique-nek.

— Nem érte a golyó, a mellény megvédte! Hívja a férjét, és közölje vele, hogy jól van! A mentő azonnal ideér! — tette hozzá az egyre közelebbről visító szirénák hallatán. A környéket hamarosan rendőrautók töltötték meg, elterelve onnan a forgalmat. Bernard Legrand átrohant az úton és Maurice Oryhoz sietett, ahol Lisa még mindig sokkos állapotban kérte a segítséget.

Bernard Legrand letérdelt a földön fekvő barátcsuhás alak mellé, kinek feje mellett már vértócsa alakult ki. Maurice Ory nyitott szeme erőtlenül még pislogott is egyet.

— Tarts ki Maurice… — öntötte el a könny Bernard Legrand szemét. — Mindjárt itt a mentő. Már hallom a hangját… — próbálta biztatni.

Ő ránézett még egyszer, és valamit suttogott. Talán annyit: „Angél…” — majd szeme fennakadt.

— Tudom… Vár… Neked még…  volt itt egy kis dolgod… De befejezted… Méltó vagy… voltál hozzá… Maurice… barátom… — Térdelt mellé elcsukló hangon, majd sírógörcsben tört ki.

— Talán még meghallotta… — szólalt meg valaki mellette. A mondat értelme csak lassan jutott el Bernard Legrand fájdalomtól letompított tudatáig. Amikor igen, felnézett. Julien közben leguggolt mellettük. — Talán a lelke még nincs olyan messze…

A felismeréstől szirénaként szólalt meg benne ama belső vészjelző harangocska.

— Tűnjetek el mindketten! Azonnal, mielőtt felismer valaki! — szólalt meg sürgetően, már telefonja után kotorászva. Armand Brideau őrmestert hívta.

— A tanítónő váljon kámforrá, mielőtt felismerik!

— Igenis, felügyelő úr!

Mintegy rendelésre szirénázó mentőautó állt meg a Rue Montferre sarkán. Miközben Angélique beült, az őrmester mondott néhány szót a sofőrnek, s a piros-keresztes autó máris szirénázva indult meg. Angélique a mentőben, némi segítséggel levette magáról a golyóálló mellényt. Fájdalmasnak bizonyult minden mozdulat. A mentőorvos megvizsgálta, majd megkönnyebbülten közölte:

— Csak véraláfutás, de jobb, ha délután bejön egy röntgenre. Ami biztos, az biztos. A legjobb „alibi”, ha most beér az iskolába. Találjon ki addig valami történetet egy elesésről, amikor megütötte magát — tette hozzá, mert hallotta az őrmesternek a sofőrhöz intézett szavait. Angéliquet egy buszmegállóban tették le, ahol felült arra a buszra, amivel iskolába szokott járni. Még el sem késett. A tanáriban viszont, aki érte, letámadta. Nem tud semmiről? Hiszen ott történt, ahol ő buszra szokott szállni!

— Hálistennek közben én már eljöttem onnan — felelte, miután kivallatta jól értesült kollégáit, mit is tudnak az esetről. Szerencséjére közben a helyi TV-adó is a helyszínre ért, adást megszakító hírekben számolva be a véres rendőrségi akcióról. Bernard Legrand igencsak szűkszavúan mérte az információkat.

Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor iskola után hazafele menet meglátta a rikkancsoknál a La Gazette de Loire különkiadását, amelynek vezércikkét Lisa Rouge írta. Akkor neki miért kellett titokban tartania a szerepét? Vagy ez a kis riporter nem tudott ellenállni a lehetőség nyújtotta csábításnak? Hiszen egy ilyen cikk ugródeszka a karrierjében.  SMS-t küldött neki.

— „Láttam a cikkedet. Meguntad az életedet?”

— „Végigolvastad? Nem maradt választásom” — jött a válasz.

Leült a megállóban egy padra. Alig kezdett bele a cikk olvasásába, jött az autóbusza. Ám már az első mondatokra felkapta a fejét. Hagyta elmenni a buszt. Nem bírta abbahagyni. Lisa nem saját élményeként mesélte a történetet, hanem egy véletlenül arra vetődött szemtanúként, akinek az egyik „célpont” inkognitója megőrzésének feltétele mellett exkluzivitást ígért. A két csalinak használt személyről annyit árult el, hogy Joseph Beaumarchais kolléganői, akik vállalták e kockázatos szerepet, egyik, nevezzük Lara, nővérnek, a másik pedig Ada, rezidens orvosnő. Természetesen a nevek álnevek… Lisa, mint a cikk szerzője a következő napokban részletekbe menő beszámolót ígért a történet hátteréről, amelyet sorozatban fog közölni…

„Nem maradt választásom…” — visszhangzott benne a Lisától kapott SMS. Valaki, talán egy szomszéd felismerhette… Elég fura lett volna, ha szemtanúként, nem ír cikket róla… Mindenesetre vág az esze, mint a beretva.

 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 698 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.