Rácsai Róbert : Smaragd és vér X. rész Mick és Dev – 3. rész: A polgárháború

Az angolok kivonulását követően létrejött az egyezmény, amelynek értelmében Írország elnyerte ugyan a függetlenséget, ám az Ulsteri rész Észak-Írország néven az Egyesült Királyság része maradt… és ezzel elkezdődött az ír történelem egyik legszomorúbb része: a polgárháború…

 

3. Rész: A Polgárháború

 

„Határozottan úgy gondolom, hogy a történelem idővel Michael Collins nagyságát fogja elismerni, és ez az elismerés az én rovásomra történik majd meg.”

 

/Éamon de Valera, 1966/

 

„Nem fognak lelőni a saját megyémben!”

 

/Michael Collins/

 

Nem retteg s nem remél
A haldokló állat;
Az ember bízik s fél,
Hogy reá mi várhat.
S bár mindig meghal,
De új életet nyer,
Szembeszáll gyilkossal
A nagy, büszke ember,
S maró gúnnyal kiált
A jövendő végre,
Ismeri a halált –
Hisz ő hozta létre. [1]

 

Michael Collins és Éamon de Valera

 

– Tűzszünet! Hallottátok? Tűzszünetet kértek az angolok!

 

– Micsoda? Mit beszélsz?

 

– Meghátráltak! Bejelentették a tűzszünetet!

 

Alig hittem a fülemnek. Hát lehet, hogy vége lesz ennek az egésznek? Nem lesz több öldöklés, rejtőzködés, konspirálás és félelem?

 

– Gyere Danny, igyál egy sört!

 

– Köszi!

 

Boldog beszélgetés, a söröskorsók koccanása, nevetés – mindent áthatott az öröm, a remény és a bizalom, a boldog várakozás.

 

Vettem a kalapomat.

 

– Okés srácok, bemegyek a Dáil-ba. Kíváncsi vagyok, hogyan alakulnak a dolgok!

 

*****

 

Ott azért már nem volt ennyire bizakodó és békés a légkör. Parázs vita alakult ki, főleg Michael és de Valera között.

 

– Miért nem te mész, Dev? Te vagy a politikus! Neked kéne menned! Én csak egy vidéki senki vagyok!

 

– Michael, úgy gondoljuk, te fogod vezetni a küldöttséget, te vagy erre a legrátermettebb ember…

 

– Ugyan Dev, ne csináld már ezt! Téged ismernek! Nekem csak a nevem tudják!

 

– Így van! Ez nagyon lényeges, hogy téged nem ism…

 

Mick a szavába vágott.

 

– Dev, a mindenségedet, ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, hogy gyilkosként tekintenek rám! Tízezer font vérdíjat tűztek ki a fejemre! Mit akarsz, áruld már el; hogy rögtön lecsukjanak, amint Londonba érek, netán ott a helyszínen agyonlőjenek?

 

– Nem támasztottak kifogást a jelenléted ellen. Tudomásul vették. Te mész Athurral, és kész!

 

– Hát ezt nem hiszem el… Van valami más okod is, Dev, amiért pont engem küldesz, ki vele, halljuk! Játssz nyílt lapokkal, Dev!

 

– Mint már mondtam, Michael, hidd el, te vagy erre a legalkalmasabb! Az első alkalom… az első alkalom a történelmünkben, hogy egyenlő felekként tárgyalhatunk az angol kormánnyal! És ennek te a részese leszel!

 

– Na köszönöm szépen, nem vágyom ilyen dicsőségre! Mit akarsz, fogjak kezet Churchillel?

 

– Igen… ha megegyeztek Michael, és hőn remélem, hogy ennek nem lesz akadálya… ha ügyesen csinálod.

 

– Ha ügyesen csinálom… és ha nem, akkor én leszek a bűnbak, ugye? Na jól van…

 

*****

 

A küldöttség négy hónap múlva tért vissza Londonból. Az újsághírek megelőzték őket, és hát nem lehet azt mondani, hogy az emberek kitörő örömmel fogadták az egyezményt – javarészt inkább kitörő dühvel.

 

A Dáil zengett az ordítozástól, a folyamatos kiabálás és asztalcsapkodás közben alig lehetett hallani a felszólalókat.

 

-Árulók! Hogy tehettétek ezt? Ki adott erre felhatalmazást? Talán ölelgessük továbbra is az angolokat? Veszítsük el az északi megyéket? Árulók!

 

Ilyesfajta megjegyzések röpködtek.

 

– Ostobák vagytok! Még mindig a háború kell? Nem lehetett mást tenni! Nem igaz, hogy nem értetek semmit, ennyire nem lehettek hülyék! Dev, maga nagyon jól tudta, hogy mit fognak követelni az angolok! Aljasság volt és gyávaság, hogy Micket küldte el tárgyalni maga helyett!

 

Üvöltözte a másik tábor.

 

Végigtekintettem az ádáz arcokon, láttam, ahogy rázzák egymás felé az ökleiket azok, akik pár hónapja még egymás nyakába borultak az örömtől. Mi lesz itt?

 

Arthur Griffith emelkedett szólásra.

 

– Csendet! Csendet! Uraim, uraim! – Eltartott vagy két percig, mire nagyjából mindenki elhallgatott. – Nem lehetett mást elérni, higgyék el nekem! Ez volt a feltétele az angol félnek, csoda, hogy ebbe belementek! Nem kell lemondanunk végleg a köztársaságról!

 

– Ez volt a célunk, a Köztársaság! – üvöltötte paprikavörösen a felindulástól Cathal Brugha. – És nem arról, hogy kettészakítsák az országot! Erre senki sem adott felhatalmazást! Ez árulás!

 

– Kit nevez maga árulónak, Cathal???

 

– Hogy kit? Tessék, itt van! Michael Collinst, ki mást!

 

– Áruló? Gondolja meg, miket beszél, Cathal! Michael nyerte meg a háborút az angolok ellen!

 

– Hah! Megnyerte a háborút? Nem igaz!

 

– Hadd kérjek szót, uraim! – emelkedett szólásra Mick. – Hadd szóljak én is a védelmemben valamit.

 

Hirtelen elcsendesedett a terem.

 

– Nem lettünk Köztársaság – most még nem. De megvan a lehetőségünk, az esélyünk, hogy először a történelemben békés módon vívjuk ki a teljes függetlenségünket! A másik alternatíva… a háború. Önök szerint milyen esélyünk lenne egy teljesen nyílt konfrontációban? Megmondom én: semmilyen!

 

Újra felzúdultak az elégedetlen hangok. Mick felemelte a kezét.

 

– Én csak egyet kérek… egyet szeretnék: védjük meg Írországot! Ezt együtt kell megtennünk.

 

Leült.

 

Tíz napon át tartott a vita, és a felek álláspontja cseppet sem közeledett egymáshoz. Végül mindenki kifogyott már az érvekből.

 

A tizedik napon Éamon de Valera emelkedett fel. Azonnal csend lett.

 

– Akkor… szavazzunk, uraim.

 

Negyedóra telt el a szavazócetlik összeszámolásával, és az ülés elnöke megköszörülte a torkát.

 

– A szavazás eredménye… 64 szavazattal 57 ellenében… az Egyezményt… elfogadták.

 

Azonnal felrobbant a terem. Az egyik fele boldogan kurjongatott és éljenzett, a másik fele pfujjolt és az öklét rázta.

 

Pár perc múlva Dev felemelkedett.

 

Nagyon féltem attól, hogy mi fog következni – Dev arca semmi jót nem ígért. Nem a botránytól féltem, az már amúgy is tartott vagy két hete. Valami sokkal, de sokkal rosszabbtól tartottam…

 

– Csak egy dolgot szeretnék mondani, hogy meghallja mindenki. Az Ír Köztársaságot az emberek választották, sorsáról is csak az emberek dönthetnek. Senkinek – ismétlem, senkinek – sem áll jogában az emberek döntését megmásítani.

 

– Éppen ezért úgy döntöttünk, hogy én, és az engem támogató képviselők, tiltakozásul az egyezmény elfogadása ellen… ezennel elhagyjuk az üléstermet.

 

*****

 

Elkezdődött az, amitől annyira féltem, és amitől Mick is félt. A polgárháború. Az angolok dörzsölhetik a kezüket örömükben, gondolván, hogy majd mi szépen kiirtjuk egymást. Úristen, micsoda borzalom ez…

 

– Sean! Sean! De jó, hogy megtaláltalak végre, teljesen felszívódtál – robbant be a kocsma ajtaján Seumas. – De jó, hogy megvagy! – ismételte. – Na, akkor találjuk ki, hogyan vesszük fel a harcot, és…

 

– Én nem harcolok, Seumas.

 

– Micsoda? Mit mondtál? – kérdezte hitetlenkedve.

 

– Nincs semmi baja a fülednek, jól hallottad. Én ebben nem veszek részt. Kiszálltam.

 

– Mi az, hogy kiszállsz? Talán csak nem azt támogatod, hogy két részre szakadva maradjon az ország, hogy az angol királynak tegyünk esküt? Ezt nem mondhatod komolyan, Sean, ez… Átállsz az árulók olda…

 

– Ne merészelj engem árulónak nevezni! Hallod? Csak annyit mondtam, hogy kiszállok!

 

Döbbent arccal ült le velem szemben a padra.

 

– Jó, jó, ne haragudj, Sean. De szükségünk van rád, és nehezen hiszem, hogy te azokhoz pártolsz, akik…

 

– Én senkihez sem pártolok Seumas.

 

Megvakarta a fejét.

 

– Ezt hogy érted?

 

– Ide figyelj, Seumas… én nem tudom, hogy kinek van igaza, nem tudom, hogy kinek higgyek. Mindkét oldalban van valami, mindenkinek van igaza, de én nem tudom eldönteni, hogy kié a nagyobb igazság. Ha van olyan egyáltalán.

 

Ittam egy kortyot, mert kiszárad a szám, pedig alig mondtam pár mondatot.

 

– Harcoltam, küzdöttem. Öltem is, gyilkoltam. Közvetlen közelről lőttem szét Patterson őrmester fejét. Akkor nem éreztem semmi különöset, csak a hideg elégtételt, de azóta is sokszor eszembe jut, hogy könyörgött, ő is, meg a tizedes is. Tudom, hogy egy rohadt állat volt, aki százszor is megérdemelte a halált, de az háború volt, ő meg katona, és én is az voltam, csak a másik oldalon. És mégis… kísért az emléke…

 

– De ez milyen háború, Seumas? Milyen? Fogjak fegyvert a tulajdon testvéreim ellen? Lőjek a volt harcostársaimra? Emlékszem, mennyire fájt, amikor az angolok összevertek a házunkban és megkínoztak – szerinted mennyire fájna, ha mondjuk Chris golyója találna el? Vagy ha én ölnék meg valakit a mieink közül? Szerinted azt hogyan viselném el?

 

Seumas szólásra nyitotta a száját, de én felemeltem a kezem.

 

– Ne, Seumas, ne akarj meggyőzni, mert nem fog sikerülni. Nem kívánhatod ezt tőlem. Elég volt a háborúból, és ez nem is az: ez a tulajdon véreink legyilkolása, semmi más! Ebben én nem veszek részt. Nem tehetem.

 

Csend. Seumas csak néz, és időnként pislog egyet.

 

– Soha nem fordulok ellenetek Seumas, hacsak nem kényszerítetek rá, de ez vonatkozik a másik oldalra is. Én most befejeztem.

 

Pár perc hallgatás után Seumas megszólalt.

 

– Együtt harcoltunk, és megértelek. Mások nem lennének ilyen megértők, de azt hiszem, érzem, és értem, miről beszélsz. Sokáig küzdöttem én is magamban, és ha nagyon nehezen is, de elköteleztem magam. Mick és Dev… annyira különböznek, hogy…

 

– Igen. Mick, a katona, és Dev, a politikus.

 

– Ez… jó… nagyon találó. Kicsit mintha felcserélték volna a szerepeket.

 

– Igen is, meg nem is – legalábbis így gondolom.

 

Pár perc csend múlva Seumas felállt.

 

– Hát akkor – nyújtotta a kezét – Isten veled. Vigyázz magadra.

 

– Te is Seumas.

 

Megöleltük egymást.

 

– No és mihez kezdesz?

 

– Mihez kezdhetnék… nem akarok itt maradni Dublinban. Hazamegyek. Ott talán béke van, és talán ki tudom azt várni, hogy az is legyen mindenhol. Úgyis rég láttam a húgaimat.

 

– Rendben van… akkor… sok szerencsét. Üdvözlöm az otthoniakat.

 

– Átadom.

 

*****

 

Nem akarok írni a polgárháborúról. Nem vettem részt benne végül, éppen elég volt az, amit olvastam vagy hallottam másoktól. Egykori kiképzőm és – azt hiszem, jó barátom – a nálam csak három évvel idősebb Seumas elesett Dublinban. Nem az angolok ölték meg, hanem tulajdon testvérei, az írek…

 

Mick is halott. Azt hittem valahol, mélyen magamban, hogy ő legyőzhetetlen. Corkban lőtték agyon egy orvtámadás során – pont olyan remekül szervezték meg, ahogyan ő is megszervezte az ilyen rajtaütéseket. Jó tanítványai voltak…

 

Azóta is tűnődöm a miérteken. Nem, nem azon, hogy miért nem álltam be végül, elegem volt a harcokból, és ahogyan azt megmondtam annak idején Seumasnak, nem akartam a saját véreim ellen harcolni.

 

Az a miért… mi oka lehetett, hogy Dev épp Micket küldte tárgyalni? Azt hiszem, Dev hiú volt, és féltette a hatalmát, félt Mick népszerűségétől.

 

Mick, a katona, és Dev, a politikus. Mindegyiknek megvolt a maga – nem kis – szerepe. Mindegyik nagy ember, és hiszem – mit hiszem! Tudom! – hogy mind a kettő jót akart. Csak az a jó… az nem mindig sül el jól…

 

A szívem mégis inkább Mickhez húz…

 

*****

 

Hirtelen egy vékony kis hang zökkentett ki.

 

– Szia bácsi! Miért sírsz? Miért vagy ilyen szomorú? Nézd, milyen szépen süt a nap!

 

Szöszke kislány állt előttem, olyan 7-8 éves. Mennyire emlékeztetett a kicsi Sineadra, a húgomra…

 

– Szervusz. Tudod… csak a barátaimról gondolkozom itt… akik meghaltak. Már régen.

 

– Mint Michael bácsi? Akinek itt van a sírja?

 

– Igen, mint Michael bácsi, bár ez nem sír… ez csak egy emlékmű. Tudod mi együtt… ööö… mi együtt… dolgoztunk.

 

Nem akartam egy kislánynak mondani a „harcoltunk” és az „öltünk” szavakat.

 

– De hát ő már nagyon régen meghalt… Apukám pénteken tett virágot ide. Én is itt voltam. De ha meghalt, akkor már jobb helyen van. Jó ember volt? Apukám azt mondja, hogy nagyon jó. Ha te ismerted, tudnod kell!

 

– Igen… remek ember volt, jó ember… és nagyon bátor. Hogy hívnak, kis tündér?

 

– Sinead. Sinead O’Donovan. Itt lakunk nem messze…

 

Szomorúan elmosolyodtam, mert eszembe jutott a húgom, akit már másfél évtizede nem láttam, mióta Amerikába ment.

 

– Sinead… szép név. Így hívják a húgomat… már nagyon rég nem láttam. Hasonlítasz rá…

 

Hirtelen odaszaladt hozzám, elővett egy kis zsebkendőt, és letörölte a könnyeimet az arcomról.

 

– A pap bácsi azt mondta a misén, hogy vigasztaljuk meg azokat, akik szomorúak. Te szomorú vagy. De már letöröltem az arcodat. Ugye már nem vagy szomorú?

 

Istenem, micsoda édes kis kölyök!

 

– Nem, már nem vagyok szomorú, Sinead. Köszönöm!

 

Még egyszer odajött és megölelt, arcocskáját odanyomta az enyémhez.

 

– Szia! – Kiáltotta búcsúzóul. – Most már mosolyogj!

 

Intettem neki. – Úgy lesz, Sinead! Köszönöm!

 

Lassan ideje indulnom… Nemsokára megy a vonat.

 

Sóhajtottam egyet.

 

– Hát akkor… Isten veled, Nagyfiú. [2] Nyugodj békében.  Mi emlékezni fogunk rád. Mindörökre.

 

Michael Collins emlékműve, Béal na Bláth



[1] W.B. Yeats: Halál (Death)

[2] Nagyfiú (Big Fellow). Így nevezték Michael Collinst harcostársai az IRA-ban.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:01 :: Rácsai Róbert
Szerző Rácsai Róbert 171 Írás
1971. február 6.-án születtem Veszprémben, azóta is itt élek feleségemmel és két fiammal. Angol nyelvet tanítok. Verseket, esszéket írok, 2016-ban jelent meg első verseskötetem Séták Fiaimmal címmel. Korábban folyóiratokban, antológiákban jelentek meg írásaim. Emellett főleg ír költők, írók verseit illetve drámáit (Oscar Wilde, Joseph Mary Plunkett, Pádraic H. Pearse, W.B. Yeats, stb.) fordítom. Fordításaim egy része megtalálhatók a Magyarul Bábelben c. honlapon.Több megjelent különféle folyóiratokban, újságokban, néhány Yeats versfordításom pedig az EFACIS nemzetközi kiadványában is szerepel (Leuven, 2015). Jelenleg egyfajta történelmi regényfélén dolgozom. Hobby: nyelvészet, Tolkien nyelvei, íjászat, ásványok, olvasás, írás, filmek... sok minden.