Nem látok ibolyát én sem.
Nem hallom a kakukk hangját.
E tavaszt most hozzád mérem,
maradjon titok, hogy hangyák
napoznak a falak résin,
hogy már melegebb az árnyék;
hogy a napunk délidejin
tegnap már víg volt a játék.
Maradjon titok a virág.
Az illat, a gazosabb föld.
A tarka, a boldog világ,
s mit a toll miattuk kikölt;
a pálinka, mint ünnepjel,
a tél, s alatta a bitó,
a bánat, minek már fény kell…
az ablak, a már ki nyíló.
A tanácsod szerint vakká
váltam, minden fölött szemet
hunyva, tagadva a langgyá
váló reggelt, estet, szelet.
Teremtve van úgy is: mi az
– csak sejteni, mily’ rég óta –
’mi telet követ: a Tavasz…
szemek, szívek remény-odva.
(Bicske, 2018. április 14.)
Vajda János, „A tavasz jelei”
(itt olvasható: http://vers-versek.hu/vajda-janos/a-tavasz-jelei/
c. verse nyomán.
Fotó: Kátya Portoro
Legutóbbi módosítás: 2018.04.14. @ 14:37 :: Pilla S.M