Győri Irén : Jóban, rosszban

 

Perel az Istennel! Akiket nagyon szeretett, azokat mind, sorban elveszi tőle. Miért? Mit vétett? Először a két gyönyörű gyerekét, azután a nagymamát, majd rövidre rá a szeretve imádott apját, és most azt is, akivel leélt ötven évet… nagyon szerette a férjét!

 Egymásnak adtak mindent. Sírig tartó szerelmet, fiatalságot. Ott dobolt a halántékán, belül az agyában „jóban, rosszban”. Miért ilyen igazságtalan az élet? Még nincs vége, még ő itt maradt. Vagy a kocka most úgy fordult, hogy tovább csak egyedül visz az út? Akkor, amikor szükség lenne a másik támogatására? A bal lába, a talpa kegyetlenül fáj, alig bír menni. Az orvos azt mondja „sarkantyúja” van. Menjen orvoshoz! Minek? Akkor nem lesz? Vagy a tizenkétféle gyógyszer mellé még két-három fajtát felír? Nincs a szervezete már így is eléggé megmérgezve? Vagy talán az a terv, hogy minél hamarább vége legyen? De akkor miért ez a rengeteg kemikália? Nem lenne egyszerűbb, ha adnának egy védőoltást, ami megvéd a további viszontagságoktól, és szépen átalussza magát egy szebb és csendesebb világba?

Valahogy kiürült! Olyan az élete, mint egy felperzselt vidék. Mindent vastagon lep a korom és a hamu. A könnyeit már elsírta, nem tudja a könnyeivel tisztára mosni az életét. Nincs az a mennyiségű sós víz, ami a lelke üszökjeit tisztára mosná. Legnagyobb bánatára agyilag teljesen tiszta. Legalább egy kicsit sántítana agyilag, talán könnyebb lenne elviselni az életet. Időnként igaz, hogy olyan, mintha egy kis frissítő szélroham elkotorná a szürke egyhangúságot, de nagyon rövid időre. Már egy éve egyedül kel egyedül fekszik. Hát igen, fekszik, az álom messzire elkerüli. Csak fekszik, fájós testrészeit takargatja. Télen még rosszabb. Télen a bezártság is kínozza, meg a reuma.

Olyan, mintha a városnak ezt a részét nem is laknák. Ha kinéz az ablakon, akkor is csak az üres utca. Senki nem nyitja rá az ajtót. Az utolsó napon még bekarikázták a várost. Készültek az ünnepekre. Már az újévi malac is a hűtőben várta a Szilvesztert. A karácsonyra vásárolt finomságok is odahaza voltak. Még a nagy gömbgyertyát akarták megvenni. Sok kedves ismerőssel találkoztak, jól elbeszélgették az időt. Otthon is már csak a karácsonyfa feldíszítése volt hátra. Bekészítve a doboz. Mindig megadták a módját.

Amikor a gyerekek kikerültek a fészekből, akkor is állítottak karácsonyfát. Még abban a végzetes évben is, amikor két szép gyereküket elvesztették. A karácsony estét a síroknál töltötték. Ott volt együtt a család.  Ez, hozzá tartozott az együtt töltött évek alatt kialakult szokások és családi hagyományok tiszteletéhez. És akkor, azon az ünnep előtti napon véget ért minden. Nem volt tovább sem élet, sem szokás, sem semmi. Volt a magányos sírás, az értetlenség és az össze visszakuszálódott élet. Azóta minden nap olyan egyforma. Senki nem értette meg a fájdalmát, nem is várta el, de azt sem akarta, hogy beleszóljanak a gyászába. Hullámzott a hangulata. Nehezére esett, de teljesen átrendezte a lakást. Nem akarta azt a közös megszokottságot, amit ők ketten jelképeztek, egyedül még érezni, látni sem. Annyira fájt!

Akkor döbbent rá, hogy teljesen egyedül maradt. Előbb nem akarta felvenni a fekete ruhát, mert nem a ruha színe teszi a gyászt, azt a szívünkben érezzük. De valami erős kényszert érzett arra, hogy viselje. Egy éve viseli, de öltözhetne nyugodtan hófehérbe, vagy éppen színes piros ruhában is járhatna, úgy érzi, hogy azt a belül feszítő fájdalom feketére festi. Eljár néha társaságba, de egyedül oda sem igazán vágyik. Vannak barátai, és azon csodálkozik, hogy miért maradnak meg mellette, amikor magából csak a hideget, a lehangoltságot árassza. A képei, azok megmaradtak, de ugyanúgy eltört a lelkük, mint neki.

A fekete-fehér képek nagyon komorak, olyan komorak, mint a lelke. Hiába próbálja a színes festéket felvinni, azok megbénulnak és elszáll az élet a képekből, nincs lelkük. Muszáj lekaparni a festéket. Lélek nélküli paca! Kidobott pénz, csak a festék pocsékolása. S megint marad a fekete, szürke, fehér árnyalatnál. Már ezt az időszakot szinte a gyász korszakának is lehetne nevezni. Furcsa mód, de szereti ezeket a fekete-fehér képeket. Olyan, mintha a szeretett kezek simítanák végig a selymet, vagy a vásznat, amikor az ecsetje érintkezik velük. Ő pedig a fájdalmat és a magányt szeretné vászonra feszíteni, de mindig valami egészen más születik, nem az, amit a lelke elfogad. Sokszor pöröl önmagával, „ha a lelkemben megszenvedem, miért ilyen ügyetlen a kezem, miért nem tudom úgy visszaadni, mint amilyen tisztán és meztelenül itt áll a lelkemben?!”

Sokszor önmagát hibáztatja, vádolja Istent, mert olyan tökéletlenre faragta. „Miért adja meg a tiszta látásomat, ha nem tudom visszaadni?” Barátai, ha rányitják az ajtót, dicsérik, de ő nem hisz nekik, mert ő látja a hibáit. De legalább, amikor az ecsetek a kezében vannak, akkor soha nincs egyedül.

 Egyedül csak az ecsetjei, azok maradtak meg neki, azok leveszik róla a magányt, de a fekete-fehér képek nagyon lehangolóak. A képek lelkét az az urna magába zárta, mely lelke másik felét őrzi az újra egyesülésük pillanatáig.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2017.12.09. @ 15:24 :: Győri Irén
Szerző Győri Irén 180 Írás
2002. óta élek Battonyán. Az írás és olvasás nekem olyan mint a levegő, hiányában megfulladok! Szeretem a tornyot, és benneteket. Ez a világ legjobb menedéke!