Hideg volt az a tél, hetek óta havazott, sűrű pelyheket sodort a szél.
Katalin állt az ablaknál, kifelé nézett. A házzal szemben a bevásárlóközpont előtt most is ott állt a férfi, mint más napokon, csak közelebb húzódott az ajtóhoz. A ki-be siető vásárlók felé fordult, néha a kezét is felemelte olyan kérő mozdulattal.
Nem olyan régen járhatja az utcákat, gondolta, ahogy visszaemlékezett a még rendes ruhájára, bár most alig látta a részleteket a sűrű hóeséstől.
Lassan sötétedett, behúzta a függönyt. Felkapcsolta a fotel melletti kis világítást. Leült, gondolataiba merült.
Minden estét egyedül tölt. A férje egy évvel ezelőtt meghalt abban a szerencsétlen balesetben. Azóta egyedül… él. Él egyáltalán? Napközben dolgozik, társasága nincs. Nem jár már barátokhoz, mint régebben a férjével. Pedig mehetne, csak épp kedve sincs, inkább itthon ül, olvasgat és unatkozik. Arról álmodik, hogy majd egyszer valahogyan, talán véletlen megváltozik az élete, lesznek még szép napjai, hiszen annyira szeretné.
— Persze! — bólint csak úgy magának —, ugyan mitől változna bármi…
Vacsorázni kellene, jut eszébe.
Kimegy a konyhába, megterít. Előveszi a hűtőszekrényből a töltött káposztát. Egész fazék étel. Aztán szórakozottan két tányért tesz az asztalra. Néha még előfordul, hogy megfeledkezik magáról, és a férjének is terít. Zavartan simogatja a szalvétát.
Aztán hirtelen kisiet az előszobába. Gyorsan öltözik, zárja az ajtót, egyensúlyoz a havas csúszós úton.
Csak ott legyen még! — gondolja izgatottan.
A férfi az üzlet ajtaja előtt áll reménykedve.
— Jó estét! — köszön rá Katalin.
— Adna valamennyit? — nyújtja felé a kezét, de nem néz fel.
— Evett ma?
— Menjen a fenébe! — néz rá szúrós szemmel a férfi, kékre fagyott kezét a zsebébe süllyeszti és hátat fordított.
— De hát… szóval, jöjjön velem, adok vacsorát! — zavartan áll, vár.
— Va-cso-ra? — kerekedik rá a férfi szeme. — Nekem? Komolyan gondolja?
— Egészen átfagyott, jöjjön! — még a kezével is int az asszony — erre!
A férfi csúszkálva siet utána a havas, itt-ott jeges utcán.
Jól esett neki a kézmosás a fürdőszobában, pedig csak hideg vizet csorgatott a tenyerébe.
Közben az asszony melegíti a vacsorát, szed a tányérokba. Kenyérszeleteket tol a vendég elé kis kosárkában.
— Vegyen! Nem tudom a nevét sem, én Katalin vagyok.
— Bocsánat, be sem mutatkoztam, elnézést… kint az utcán elfelejti az ember a jó nevelést, pedig — hallgat kicsit, — Tudja én mérnök voltam, vagyok — javítja ki magát —, csak hát már sehol nem kapok munkát. Ebben a korban, túl az ötvenen már nem alkalmaz senki, a régi munkahelyemet pedig felszámolták, de ez hosszú történet.
Hallgatnak. Fogy a vacsora.
— Mióta van…? Bocsánat, nem akarok tolakodó lenni… hogy is mondjam?
— Mondja ki bátran: az utcán! Pár hete, amikor elfogyott minden pénzem, odalett a lakásom is, eladtam, hogy a fiamnak… Szóval, kellett a pénz, a pénzem.
Szorosabban fogja az evőeszközöket, belefehérednek az ujjai. Az asszony látja, nem kérdez, meséli a maga életét, a férje balesetét, a magányos napokat.
Közben rádöbben, miért is mond el mindent egy idegennek, miért hívta be a lakásába, és most az életébe, hiszen arról beszél? Miért, miért?
Végeznek a vacsorával, Katalin üdítőt tölt a poharakba.
— Köszönöm a kedvességét! — áll fel a vendég az asztaltól.
— Ne menjen még! Jó film lesz a tévében, nézzük meg együtt! Megkeresem.
Indul a szoba felé. A férfi tétovázik, visszaül az asztalhoz.
Az asszony pár perc alatt rátalál a megfelelő csatornára a készülékben. Akkor veszi észre, hogy a vendég nem jött utána. Nem is érti az okát. Megy a konyhába, látja, hogy a férfi ül az asztal mellett a félhomályban, nem is ül, fejét a két karjára támasztva mélyen alszik.
Milyen elcsigázott lehet, gondolja.
Olyan, mintha a férjét látná… nem is olyan régen, amikor fáradtan támaszkodott az asztalnál, mélyen a gondolataiba merülve.
Megfordul, kilép az előszobába, hogy ne zavarjon, és azzal a hirtelen mozdulattal lesodorja a férfi kabátját az előszobafogasról.
Lassan felemeli, kicsit elmereng, aztán visszaakasztja oda, az övé mellé.
Legutóbbi módosítás: 2017.11.23. @ 17:53 :: Sonkoly Éva
