Sonkoly Éva : Hogyan tovább…

mese felnőtteknek

 

Hideg volt az a tél, hetek óta havazott, sűrű pelyheket sodort a szél.

Katalin állt az ablaknál, kifelé nézett. A házzal szemben a bevásárlóközpont előtt most is ott állt a férfi, mint más napokon, csak közelebb húzódott az ajtóhoz. A ki-be siető vásárlók felé fordult, néha a kezét is felemelte olyan kérő mozdulattal.

Nem olyan régen járhatja az utcákat, gondolta, ahogy visszaemlékezett a még rendes ruhájára, bár most alig látta a részleteket a sűrű hóeséstől.

Lassan sötétedett, behúzta a függönyt. Felkapcsolta a fotel melletti kis világítást. Leült, gondolataiba merült.

Minden estét egyedül tölt. A férje egy évvel ezelőtt meghalt abban a szerencsétlen balesetben. Azóta egyedül… él. Él egyáltalán? Napközben dolgozik, társasága nincs. Nem jár már barátokhoz, mint régebben a férjével. Pedig mehetne, csak épp kedve sincs, inkább itthon ül, olvasgat és unatkozik. Arról álmodik, hogy majd egyszer valahogyan, talán véletlen megváltozik az élete, lesznek még szép napjai, hiszen annyira szeretné.

— Persze! — bólint csak úgy magának —, ugyan mitől változna bármi…

Vacsorázni kellene, jut eszébe.

Kimegy a konyhába, megterít. Előveszi a hűtőszekrényből a töltött káposztát. Egész fazék étel. Aztán szórakozottan két tányért tesz az asztalra. Néha még előfordul, hogy megfeledkezik magáról, és a férjének is terít. Zavartan simogatja a szalvétát.

Aztán hirtelen kisiet az előszobába. Gyorsan öltözik, zárja az ajtót, egyensúlyoz a havas csúszós úton.

Csak ott legyen még! — gondolja izgatottan.

A férfi az üzlet ajtaja előtt áll reménykedve.

— Jó estét! — köszön rá Katalin.

— Adna valamennyit? — nyújtja felé a kezét, de nem néz fel.

— Evett ma? 

— Menjen a fenébe! — néz rá szúrós szemmel a férfi, kékre fagyott kezét a zsebébe süllyeszti és hátat fordított.

— De hát… szóval, jöjjön velem, adok vacsorát! — zavartan áll, vár.

— Va-cso-ra? — kerekedik rá a férfi szeme. — Nekem? Komolyan gondolja?

— Egészen átfagyott, jöjjön! — még a kezével is int az asszony — erre!

A férfi csúszkálva siet utána a havas, itt-ott jeges utcán.

Jól esett neki a kézmosás a fürdőszobában, pedig csak hideg vizet csorgatott a tenyerébe.

Közben az asszony melegíti a vacsorát, szed a tányérokba. Kenyérszeleteket tol a vendég elé kis kosárkában.

— Vegyen! Nem tudom a nevét sem, én Katalin vagyok.

— Bocsánat, be sem mutatkoztam, elnézést… kint az utcán elfelejti az ember a jó nevelést, pedig — hallgat kicsit, — Tudja én mérnök voltam, vagyok — javítja ki magát —, csak hát már sehol nem kapok munkát. Ebben a korban, túl az ötvenen már nem alkalmaz senki, a régi munkahelyemet pedig felszámolták, de ez hosszú történet.

Hallgatnak. Fogy a vacsora.

— Mióta van…? Bocsánat, nem akarok tolakodó lenni… hogy is mondjam?

— Mondja ki bátran: az utcán! Pár hete, amikor elfogyott minden pénzem, odalett a lakásom is, eladtam, hogy a fiamnak… Szóval, kellett a pénz, a pénzem.

Szorosabban fogja az evőeszközöket, belefehérednek az ujjai. Az asszony látja, nem kérdez, meséli a maga életét, a férje balesetét, a magányos napokat.

Közben rádöbben, miért is mond el mindent egy idegennek, miért hívta be a lakásába, és most az életébe, hiszen arról beszél? Miért, miért?

Végeznek a vacsorával, Katalin üdítőt tölt a poharakba.

— Köszönöm a kedvességét! — áll fel a vendég az asztaltól.

— Ne menjen még! Jó film lesz a tévében, nézzük meg együtt! Megkeresem.

Indul a szoba felé. A férfi tétovázik, visszaül az asztalhoz.

Az asszony pár perc alatt rátalál a megfelelő csatornára a készülékben. Akkor veszi észre, hogy a vendég nem jött utána. Nem is érti az okát. Megy a konyhába, látja, hogy a férfi ül az asztal mellett a félhomályban, nem is ül, fejét a két karjára támasztva mélyen alszik.

Milyen elcsigázott lehet, gondolja.

Olyan, mintha a férjét látná… nem is olyan régen, amikor fáradtan támaszkodott az asztalnál, mélyen a gondolataiba merülve.

Megfordul, kilép az előszobába, hogy ne zavarjon, és azzal a hirtelen mozdulattal lesodorja a férfi kabátját az előszobafogasról.

Lassan felemeli, kicsit elmereng, aztán visszaakasztja oda, az övé mellé.

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2017.11.23. @ 17:53 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 579 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"