P. Tóth Irén : Szívszorítva

 

 

            Egyszer majd emlék lesz ez is,

            ugyanúgy, mint a többi.

            Feküdni-kelni, létezni,

            mintha nem történt volna semmi.

 

Várok. Végtelen remegés

terül szét szobámon.

Én fekszem itt? Vagy valaki más?

Vicsorog rám az álom.

 

Vihart jósolnak. Sok esőt.

Most mégis minden csendes.

Ablakom előtt az idő

szívszorítva repdes.

 

 

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2017.07.02. @ 07:00 :: P. Tóth Irén
Szerző P. Tóth Irén 202 Írás
Én Szemeim - csukott ablakok, pilláim - leeresztett függöny. Füleim - süketté lett falak, életem - csendbe burkolt börtön. Nem mondhatom el senkinek a titkot... Ne tudjon rólam senki, semmit. Született, élt, meghalt - talán csak ennyit.