Bojtor Iván : A KISPATAKI CSATA

Egy fontos ütközet, melyről a történészek rendre elfeledkeztek. GALAKTIKA 304.

 

 

— Mondtam már! Hagyjatok engem békén! Nem mesélek én nektek semmit. Kérdezzétek a Jóskát! Ott ül, ni! Ott a sarokban. Ő majd elmondja, hogy volt.

A múltkor is kiröhögtetek… Énrajtam ti ne szórakozzatok!

Még egyszer? Utoljára? Egy fenét! Egy kancsó borér? Kettőért? Hát… Hm… Hm… Hát… Nem bánom.

Szóval… Az úgy kezdődött — Isten engem úgysegéljen! —, hogy… Na, tessék! Még nem is mondtam semmit, ti meg már röhögtök. Hol az a bor? Tedd csak ide elém, az asztalra! Lássam!

Szóval, elindultunk a hídhoz. A faluban még ötvenheten voltunk. Mondom! Ötvenheten! Masíroztunk, meg danoltunk. Mit danoltunk volna: a Kossuth nótáját. — Nehogy elkezd! Hallod? Jobb, ha abbahagyod. Még bajunk esik miatta! — Mondom: masíroztunk, masíroztunk. Mire odaértünk, már csak mi maradtunk ketten: a Jóska, meg én. A többiek mind elódalogtak valamerre, hogy a fene enné meg a fajtájukat!

A hídnál egy szakasz honvéd heverészett a fűben. Azokat már négy nappal előbb oda állították strázsába, aztán meg… ott felejtették őket. A puskák gúlában, ők meg szanaszét a fűben. Heverésztek, pipázgattak, meg közben arról vitatkoztak, hogy merre is induljanak? Mert akkor már harmadik napja nem hallottak semmi hírt az ezredükről.

Tőlünk kérdezgették: Támadunk? Visszavonulunk?

Hát honnan tudtuk volna, mi azt?

Egyszerre csak a patakon túl, jó messze, feltűnt egy csík. Egy fehér csík. Felugráltak a legények, káromkodtak, mint a jégeső. Jött a német. Jött, jött. Egyre többen lettek.

Már futottunk volna, mikor mögöttünk az úton, nagy porfelhő támadt.

Ezt a német is láthatta, mert rögvest megálltak, ott ahol éppen voltak.

Jönnek a huszárok! — ujjongott mindenki. De az a porfelhő csak nem akart odaérni. — Talán az ágyúkat hozzák, azért ilyen lassúak — magyarázgatták egymásnak. — Na, majd mindjárt közétek pörkölünk! — rázták az öklüket a németre.

Megállj, te! Ne nyúlkálj a kancsó felé! Az, az enyém. Igyál a sajátodból!

Nem hoztak ágyukat. Egyetlenegyet sem. Csak két szekér jött. Az egyiken mindenféle lim-lom volt, a másikon meg három mérges képű, idegen ember. Leugráltak. A hídra mutogattak. Nem nagyon értettük, hogy mit kiáltoznak.

A német meg megint megindult, mi meg… Lőttünk. Ki egyet, ki kettőt. De hiába… Csak jöttek, jöttek…

Hagyd az a kancsót!

Mi meg… Mi meg futottunk. Most mit bámultok? Nincs abban semmi szégyen. Nem a támadáshoz kell a bátorság. Arra készül az ember. Hanem ahhoz, hogy mikor már úgy menekülsz, hogy azt sem tudod, ki vagy, akkor megállni, ahhoz kell a bátorság. Meg visszafordulni. No, ahhoz. Hát még elsőnek visszafordulni!

Jóska! Te meg csak ülsz, ott a sarokban… Mit hallgatsz? Szólj már, te is valamit!

Persze vótak, akik nem futottak el. Ketten. Ők mesélték, amit most mondok, mert én azt nem láttam.

A professzor… valami masinériát vett le a szekérről. Professzor! Mondom, hogy professzor! A többiek így szólították.

Mit mondasz? A Hatvani? A garabonciás Hatvani? Hát az akkor már rég meghótt. A dédapám mesélte a nagyapámnak, hogy legénykorában látta a debreceni vásáron, de már akkor is öregember vót. Hát mit gondolsz te? Más professzor nem is lehet a világon csak a Hatvani?

Szóval a professzor leszedte a masinériáját. Akkora volt, mint egy lisztesláda. De addig-addig babrálta, míg olyan nagy lett, mint a meggyesi templom. No, azért mégse teljesen akkora, de majdnem.

Ne nyúlj a boromhoz!

A sok német meg, amelyik már átzúdult a hídon, mind puskázni kezdte azt a valamit. Nagy fényesség támadt, talán akkora, mint amekkora a mennyországban van. Abból a masinériából meg kirohantak a kohorszosok.

Na, sejtettem, hogy erre vártatok! A múltkor is ezen röhögtetek legjobban.

Nem folytatom. Dehogy folytatom. Folytassa a Jóska! Ő is ott volt. Majd ő elmeséli, ha kíváncsiak vagytok rá.

No, azért! Töltsd csak teli! Ne sajnáld! Mondom, hogy teli!

Á! Nem érdekel. Röhögjetek csak! Akkor is tovább mondom.

Szóval, kirohantak a kohorszosok. A német meg puskázta őket cudarul, de kevésnek esett baja, mert arról a vasrul, ami a mellükre volt szíjazva, lepattogtak a golyók. Azután a páncélos népség után meg megjelentek a… a…

Na, most röhögjetek!

Megjelentek az elefántusok. Erre az összes német hanyatt-homlok menekült vissza, a híd felé. Azt is tudom ám, hogy honnan jöttek. Az egyik legény, aki nem futott velünk, mikor mi úgy nekiiramodtunk, az valamit azért megértett az idegenek beszédéből, ő mondta, hogy a híres Hannibálus elefántusai voltak. Szépen, lassan cammogtak a német után. Közben meg a masinériából kivágtattak a lovasok. Hej! Azok voltak ám a legények, csak legtöbbjének olyan tatár ábrázatja volt. Talán ilyen volt a magyar, Attila király idejében. Úgy lődözték a nyilakat a német után, hogy hullott az, mint a záporeső. Akkorra már mind visszatakarodtak a patakon túlra. A lovasok meg kergették őket tovább. Mi is indultunk nagy lelkesen utánuk. De akkor az elefántusok…

Haggyá má’ Jóska! Hadd fejezem be.

Mikor a második elefántus is ráért a hídra, hát akkor az egész tákolmány belerogyott a patakba.

Még lődöztünk párat, meg már azon tanakodtunk, miképpen láboljunk át a patakon, mikor azt láttuk, hogy nincs már ott se lovas, se elefántus, se kohorszos. A két szekér is elporzott visszafelé az idegenekkel, meg a masinériájukkal.

Németet sem láttunk egyet sem, a híd meg, amit őrizni kellett vóna, már úgyis összedőlt, ezért aztán elindultunk Orsova felé. Csak ott tudtuk meg, hogy Görgey már három napja…

Mi van? Négy napja? Ha eddig nem szóltál, akkor most minek pofázol bele?

Jó! Legyen. Hogy négy napja letetette a sereggel a fegyvert a muszka előtt, meg, hogy… Kossuth rég elfutott a török császárhoz.

Szedett-vedett sereg volt? Persze, hogy szedett-vedett. A régmúltból összeszedett-vedett.

De mi legalább megpróbáltuk. Igaz, Jóska? Ezek meg mind itthon lapítottak az asszony szoknyája alatt.

Haggyá má’! Tudok én menni magamtól is. Mondom, hogy tudok…

 

Legutóbb szerkesztette - Bojtor Iván
Szerző Bojtor Iván 64 Írás
„A fantasztikum itt van. Úgy is nevezik, hogy élet.”