Korát meghazudtoló vitalitás jellemzi, pedig már betöltötte a nyolcvanhatodikat. Nála jóval fiatalabbak is megirigyelhetik szorgalmát, frissességét. Régóta él egyedül, özvegyen. János bácsi, a férje nem vigyázott magára. Nem vetette meg a jó bort, sört, pálinkát. Minél idősebb lett, annál kevésbé bírta az italt, de a fogyasztás mértékét nem adta alább. Sokszor mondogatta: „Ami jár, az jár.” Nagyban hozzájárult korai halálához. Azóta Ili néni csak magára számíthat. Nem kell félteni. Rátermett, dolgos asszony volt egész életében, megteremt minden földi jót, amire szüksége van, nem csak magának, a gyerekeinek, unokáinak is. Persze már fordítva kéne, hogy legyen, de ő hajthatatlan:
— Ki látott már olyat, hogy a fecskefiókák etetik az anyjukat? — mondja olykor, magyarázatul magának.
— Igen, de a fecskefiókák, amikor kirepülnek, maguk keresik meg a táplálékukat — szoktam gondolatát folytatni, de erre legtöbbször csak legyint:
— Én már nem változok, angyalom. Akkor vagyok boldog, ha adhatok.
Valóban nem változik. Teszi a dolgát nap, mint nap úgy, mintha nem járt volna el az idő fölötte. Korán kelő. Nyáron már négykor talpon van. Télen többet megenged magának, csak hat óra tájban kel fel. Így szokta meg sok-sok év alatt. Míg voltak jószágai reggel megetette őket, télen begyújtott, ezután reggelizett. Bőséges reggelit eszik manapság is. Sült szalonnát, jó vastag szelet kenyérrel, lila hagymával, vagy efféle nehezebb, táplálóbb ételt. Reggeli után kis pihenőt tart. Majd hozzálát az ebédkészítéshez. Sokszor készít nagy fazék paradicsomlevest, kolbászos krumplilevest, szilvalekváros derelyét, haluskát, eredeti szlovák ételeket. Szilveszterkor rétest nyújt, névnapokra pogácsát süt. Megadja a módját mindennek. Így tanulta, így várta el a férje, a család hosszú éveken át. Ezt csak úgy nem lehet abbahagyni. A szokás nagyúr. Tavasszal, nyáron, ősszel a konyhakerti teendőket látja el ebéd előtt. Tiszta, rendezett az udvara. Pontban tizenkettőkor ebédel. Ezután órácska szunyókálást enged magának. Többet nem lehet, mert hamar eltelik a délután, s négy után kezdődnek a sorozatok…
Bevásárolni kerékpárral jár. A kerékpár adja a biztonságot. Nem ül fel rá, tolja maga mellett. A megvásárolt portékákat a kerékpárra illesztett kosárba rakja, majd hazaballag. Nem siet, mert fél az eleséstől. Az utóbbi években megtörtént egyszer-kétszer, azóta óvatosabb. Sorozatfüggő, mint a legtöbb hozzá hasonló nyugdíjas, magányos özvegyasszony.
Ismeretségünk évtizedek óta tart. Nála tároljuk a magunk készítette füstölt kolbászokat. Vastag, vert falú vályogból készült takaros parasztházának kamrája a legmegfelelőbb a disznótori finomságok raktározására. Régebben a disznóvágásokat is nála rendeztük. Nagy volt akkor a vidámság a házatáján. Azóta is sokszor emlegeti, szerette azokat az alkalmakat, megkedvelte a barátainkat. Volt idő, amikor közösen tartottuk a hízókat. Mi vittük a takarmányt, ő etette, gondozta a jószágokat. Ennek már több mint tíz esztendeje vége szakadt. Szerencsére ezt idejében belátta, megbeszéltük, hogy már nem neki való.
Téli estéken meg-meglátogatjuk, nagyokat beszélgetünk. A napi eseményekről jól informált. Rádiót hallgat, tévét néz, újságot olvas. A konyhájában, ami egyszerre nappali melegedő, este háló és fürdőszoba is, régi építésű, felújított kemence melege fogad. Előtte kopott hokedli. Itt szeretek üldögélni, amíg nála vagyunk. Szeretem hallgatni, ahogy mesél gyermekkoráról. Korai libapásztorkodásáról, arról a sok-sok munkáról, amit fiatalon kellett elvégeznie. Huszonöt évig a helyi téglagyárban dolgozott. Kérges tenyere, repedezett bőre árulkodik a nem éppen asszonykéznek való nehéz fizikai munkáról.
Látogatásunk időpontja percre pontosan ki van szabva. Véletlenül sem eshet egy kedvenc sorozatának idejébe. A délutánjai óramű pontossággal beosztottak.
Egyszer az este hat órára megbeszélt időpont helyett kicsit később értünk Ili néni kapujához. Csengettünk egyszer, csengettünk kétszer. Semmi mozgás. Az utcaajtó és a konyhája ajtaja között elég nagy a távolság. A kerítése résein át jól lehetett látni a konyhájából kiszűrődő fényt. Itthon volt. Újra csengettünk kétszer. Semmi mozgás. A harmadik után hallottuk már az ismerős csoszogást.
— Angyalom, hát most van hat óra? — messziről hallatszott dorgálása. — Tudjátok jól, hogy a kedvenc sorozatom megy! — zsörtölődött, közben fordult a kulcs a zárban. Beengedett. Valóban mérgesnek tűnt először, de haragja hamar elszállt. Ránk nézett, mosolya elárulta a viszontlátás örömét.
— Nem kell mindig azt a tv-t nézni, Ili néni! Kell egy kis kikapcsolódás! — válaszoltam vidáman. Nem is haragudott ránk egy cseppet sem, hisz nagyon jól esett neki, hogy meglátogattuk. A családja csak akkor keresi fel, ha kell nekik valami elemózsia. Ez az ő nagy bánata. Még így, idős korában is az egész család éléskamrája, támasza.
— Nincs ez rendjén Ili néni, fordítva kellene, hogy legyen — mondjuk neki minden találkozásnál, de mintha a falnak beszélnénk.
— Amíg tudok, adok — mondja. — Csak a Jóistent arra kérem, hogy sokáig tartson meg egészségben. Tudjátok, gyerekek, esténként imádkozok. Nem alszom el addig, amíg el nem mondok egy fohászt. Eddig meghallgatott.
Ha nála vagyok, úgy érzem, mintha otthon lennék. Sokat tanulok tőle. Tartást, önuralmat, erőt, méltósággal való megöregedést, sok-sok finom házi sütemény receptet. De a cigánka kicsit csípős, pikáns ízét tőlem tanulta meg. Évekkel ezelőtt, amikor először sütöttem, megkóstolta, s azt mondta, hogy ilyen finomat még életében nem evett. Kell ennél nagyobb dicséret?
Olyan jó a meleg kemence falának támaszkodva nézni és hallgatni egyszerűségét és tiszta lelkét. Már több hete csak telefonon beszéltünk. A hangjából hallottam, hogy minden rendben van, de türelmetlenül várom a találkozást.
Hiányzik.
Legutóbbi módosítás: 2017.01.06. @ 12:10 :: Szulimán Eleonóra
