Vica és Csin történetei — XXIV. rész

Én kérem nem tudok haragudni… Zafír, közös ajándék. Hogy mik vannak!

 

A másik nagyi „ajándéka”

 

Félretettem a duzzogásomat, bementem Picurral. Legnagyobb meglepetésemre ügyet sem vetettek rám. Ha sértődős lennék, azt mondanám, hogy kutyába se vettek. Közben az orrom jeleket adott. Idegenek szagát fogtam, emlékeim mélyén az egyik szag az ismerősnek tűnt. A másik ismeretlen, de nekem nagyon tetszett. Tudtam, hogy egy idegen kutya van a lakásban, de sehol nem láttam senkit, akit kicsit is a kellemes illat tulajdonosának tudtam volna tekinteni. Az egész család bent volt a tágas nappaliban. Végre beugrott az emlékezetembe, igen, ez az ismerősnek tűnő illat a Mami anyukájának, vagyis Balatoni nagyinak az illata. Eszembe jutott Gorilla, olyan régen láttam! Jó móka volt vele, és Vicuskával nyaralni, akkor jöttem rá, hogy tudok úszni. Egészen elandalítottak az emlékek. Milyen régen nem is gondoltam az akkori apró önmagamra.

A nagyi, az semmit nem változott. Ahogy rátaláltam, éppen mesélte, hogy elutazik fél évre nagyon messzire, így nemcsak a Vicuska szülinapjára jött el, hanem búcsúzni is. Egyben szeretné bemutatni a vőlegényét, akit idős szomszédasszonya, Zsófi néni halála előtt ismert meg. Zalán bácsi, Zsófi néninek a fia, aki Amerikában él egy nagyon szép tanyán. Megismerkedtek, és megszerették egymást, s most elutaznak megnézni Zalán világát.

— Én Amerikában még soha nem voltam, azt sem gondoltam, hogy valaha eljutok oda. De hát szegény Zsófi néni összehozott bennünket. Zalán holnap utánam jön, és megismerhetitek. Viszont magammal hoztam Zafírt, a kiskutyát. A kis terrier Zsófi néni hagyatéka. Ha nem haragszotok, amíg el vagyok, addig itt hagynám, Szilveszterrel. Vicuska gondjaira bíznám. Ő nagyon jól kezeli a kiskutyákat. Szilveszterrel pedig jól meglennének. Ugye remélhetem, hogy Zafír maradhat egy félévig veletek? Nem szeretném menhelybe adni.

Ekkor a kis állathordozóból elővett egy kékesszürke szőrcsomót, aki azonnal megelevenedett és fürgén a szőnyegen termett. Egy velem egykorú, és közel azonos magasságú kócos, kék szőrű kiskutya tűnt ki a gombolyagból, amit a nagyi elővarázsolt.

— Ismerjétek meg, ő Zafír, a Skye Terrier. Ivartalanított, csupa szív és egy élő bomba. Nagyon szeret rohangálni és enni. A természete olyan, mint Szilveszternek. Nem nyugszik egy percre sem!

Én alaposan szemügyre vettem bemutatott kutya társamat. Ami megnyugtatott, nem magasabb nálam, és ugyanolyan rövid a lába, mint nekem, de nálam hosszabb a teste. Kékesszürke bundát visel, és aranyos, szép fekete a pofácskája! Én szeretettel üdvözöltem, láttam, örül a kedves fogadtatásnak, de főleg annak, hogy végre elhagyhatta azt a rácsos madárkalitkát.

— Most mondd meg! Hogy lehet egy kutyát ilyen méltatlan eszközbe bezárni. Teljesen felfordult a gyomrom — hallottam meg csendes dohogásából az elégedetlenség morgását.

Azt tudtam azonnal, hogy nagyon jó pajtások leszünk, de hogy milyen gyökeresen megváltozik az életem arra akkor nem gondoltam. Zafír maga a sziporkázó veszedelem. Szertelen és kiszámíthatatlan. Mozgékony, semmi lustaság, semmi lazítás. Mindig kész a játékra, na meg egy kis csibészségre mindig kapható volt. Legtöbbször ő kezdeményezett. Azt éreztem mellette, hogy én már teljesen emberré váltam, és most Zafír mellett, az ő irányításával szépen visszaváltozom kutyává. Annyira megváltoztatott, hogy nem hiányoltam én Vicuskát és a többi családtagot, egy cseppet sem. Gyakorlatilag teljes agymosáson estem át. Minden kiesett az emlékezetemből, csak mentem Zafír nem éppen engedelmességre bíztató magatartása után. Vakon követtem, vele engedetlenkedtem, rohangáltam. Észre sem vettem a napok múlását, az éjszakákat többnyire a drága jó vaddisznó bőrömön töltöttük, de nappal mienk volt az egész kert. Egészen a kilakoltatásig!

Úgy múlt el a születésnapja az én drága barátomnak, hogy nem emlékszem semmire, csak Zafír és Picur emléke maradt meg bennem. Szégyellem, de elég halványan. Azután még hónapokig Zafír befolyása alatt voltam. Úgy viselkedtem, igen, pont úgy, mint egy agyatlan zombi. Nekem Zafír volt az igazi rossz társaság. Hogy tudott egy idős hölgy mellett ennyi rosszaságot begyűjteni, ez számomra rejtély.

A folyosón kint lerakott csizmák és papucsok lettek a mindennapi közellenség. Én egész életemben csak egy papírdobozt szedtem szét, azért is összeszidtak, Zafír pedig született ellensége minden lábbelinek. Legalább négy vagy öt darabot szedett szét. Na jó, az utolsó kettőben segítettem neki, muszáj, volt kérem, belevitt! Volt az ajtó előtt egy nem éppen új rafia szőnyeg. Nagy szolgálatot tett esős időben. Ez a szegény szőnyeg is a mi duhajkodásunk áldozata lett. Ekkor lettünk száműzve a hátsó udvarba. Na, ott aztán elszabadult a pokol. Elmúlt a születésnapom, csak fél füllel hallottam meg a köszöntést, nem mentem sétálni, mert Zafír nem tűrte a hámot, olyan ricsajt csapott, hogy a fél város összeszaladt. Szegény Vicuska nem tudott mit kezdeni vele. Popely kijelentette:

— Ez a kis szörnyeteg egyenesen a pokolból jött.

Akkor döntött a házi kupaktanács a hátsó udvar mellett.

Szép volt, jó volt, de jobb lett volna, ha sohasem találkozunk. Annyi csibészséget, amit mi elkövettünk talán senki nem követett el. A kertbe átszöktünk, szegény fekete rigók már rettegtek tőlünk. Amikor Apa otthon dolgozott, kicsit meghúztuk magunkat, csendesebben, de akkor is csibészkedtünk. Az udvarban álló fiatal eperfa kérgét hántottuk le, szegény megpróbált kihajtani a csonkról, de mi nem hagytuk. Szóval gonoszak voltunk.

Állt a hátsó udvarban egy vályogból épült régi épület, talán fáskamra lehetett régen, most inkább olyan lomtárféle. Zafírral ezt az épületet mi ketten alaposan megrongáltuk. A falát összefurkálták az egerek, pockok. Mi ketten felfedeztük a járataikat és elhatároztuk, hogy kilakoltatjuk őket. Rengeteget dolgoztunk, az egér- és pocokjáratokat alaposan kiszélesítettük, míg egyszer megcsúszott a kamra sarka. Na, akkor alaposan megijedtünk, de mivel mindenki dolgozott, azonnal nem vették észre, mi ketten visszamentünk és kerestük tovább a rongálókat, még rontva a helyzeten. Amikor kitudódott, Apu munkásokat hívatott és csináltatott nekünk egy nagy kennelt, a fáskamrát meg lebontatta, és építtetett helyette egy igazi téglaházat. A játékunk el lett rontva, mert mi foglyok lettünk. Maradtunk a kennel foglyai. Engem Vicuska megsajnált, de Apu nem adott kegyelmet.

Jött végre Amerikából az értesítés, hogy érkezik a nagyi és mindenki örült neki. Talán még Zafír is, mert egyáltalán nem díjazta az utolsó két hét bezártságát. Ez az időszak, ez a hat hónap volt életem „duhaj” időszaka. Megkönnyebbültem, amikor a nagyi visszatért Zalán bácsival és végre Zafír kiköltözött az életünkből. Tanulságos volt és ekkor már különbséget tudtam tenni jó és rossz között. Ezt is meg kellett élni! Majdnem másfél évesen, a felnőttség kapujában, mondhatom, megismertem az életet.

De még mindig volt min dolgoznom, mert eddig még mindig nem jártam iskolába. Azt pedig nem engedhetem meg magamnak, hogy ne legyen valamilyen végzettségem. Azt hiszem, igazán megértem az iskolára. Igyekszem helyrehozni meglazult kapcsolatomat Vicuskával, és ha ez rendben lesz, akkor jelentkezem újra.

 

 

44látogató,1mai

Szerző Győri Irén 180 írás
2002. óta élek Battonyán. Az írás és olvasás nekem olyan mint a levegő, hiányában megfulladok! Szeretem a tornyot, és benneteket. Ez a világ legjobb menedéke!

12 Komment

Hagyj üzenetet