Seres László : Alkonyőszben

 

Lilára sárgult
a tűzpiros őszi táj
mézarany levelein
permeteg rozsda
tejszínű köd szitál

***

Aromás bort iszunk
esti szürkületben
vérbőn zamatozó
rubinvöröset
s a nóta is kapatos
tagadja hogy örök
minden elmúlás

***

Haldoklik a fény 
nyíló alkonypírban
felvillan szétszórt
hantjain az égnek
láthatatlan kezek
vetnek árnyat rá
-bársonyos bús-barnát-
s lebegő táncra kél
megnyúlt foszló teste
nyírkéreg-fehéren 
vörös háztetőkön 
réz-sárga falakon

***

Valaki elment harang szól 
mintha valahol várnák
mennyei hangok
az örök bolyongót
ki új otthont keres

***

Ájtatosságot fest arcunkra az este
csend ölel fájón észrevétlen
mintha mindennek vége lenne
forrong s tajtékot vet a szél
pirosra marta hamvaszöld ajka
csókod a számon mikor elmentél

***

Így megy el a Nap is
kemence-meleggel
kivillan csillagbokája
távol a mennybolt 
szoknyája alól
s a Föld beleroppan

Még látom hogy köti 
felhők színezüst szőttesét 
emésztő lángból az éj
s hogy szórja szét Csillagait
karján az ébredő Holddal

***

 

Legutóbb szerkesztette - Seres László
Szerző Seres László 599 Írás
A versekért érzett rajongásomat megőriztem örök szerelemként gyermekkorom óta, végig kísért életutamon. Írogattam magamnak, s szűkebb környezetemnek verseket leginkább, és sokat olvastam. Aztán az élet eltérített más irányokba. Hivatásos katonatisztként szolgáltam Gyömrőn, Sárbogárdon, Nagytarcsán. Személyügyi vezetőként a legkülönfélébb emberi sorsokkal találkoztam, humán beállítottságom hasznomra vált ezekben az években a róluk való gondoskodás felvállalásában. Ma nyugdíjasként újra az irodalom, a költészet tölti be az életemet. A gondolatok, szavak szerény formálójaként így adok életjelet magamról a világnak.