Boér Péter Pál : 46 fokban

 

Zimankó Viktória temetkezési vállalkozó kinézett az ablakon, és elöntötte a gyönyör. Odakint negyvenhat fok olvasztott betont és embert, az aszfalt gőzölgött, kihaltabbnak ritkán látta az utcát. Hát most fog kaszálni, úgyis a kaszás első számú szövetségese. Halnak, halnak, és megint halnak! Ömlik majd a pénz! Ez nem a születésnapok időszaka lesz. Bürök lepi be a kötelességszerűen befordult ábrázatokat is valahol a füllesztő alatt. Ha másképp nem megy, aznap ki sem mozdul, csak nézi, ahogy a levegő álldogál, lebeg egy helyben, és a hőmérő higanyszála fokozatosan, szívmelengetően emelkedik.

Amúgy nála sem volt túlzottan hideg, de a klímaberendezéssel viszonylag jól megúszta. Épp azon spekulált, milyen lesz majd a fatörzsnek álcázott új koporsódizájn. Orvosismerőseire gondolt. Fel kell hívni őket, hogy tegyenek valamit, mert a tevékeny halál torkon ragadóbb.

Vette a telefont, és körbetárcsázott nyolcvanhét háziorvost, jelezvén, hogy nem szükséges mindenkit megmenteni, és vannak eleve szüretre beérett emberek. Igen keserű dühvel próbálta kielemezni az okot, mert három kivételével lecsapták, pontosabban kinyomták a telefont. Kettő jól helyre tette, de nem sokat értett belőle. Egy azt mondta, hogy talán, bizonyos méltányos részesedésért nem feltétlenül keringnek majd gondolatai a túlzott gyógyszerellátáson, bár ha tetszik, ha nem, a folyadékbevitel szükségességét mindenképpen meg kell említenie.

Zimankó Viktória értetlen szemekkel nézett a telefonra. Azt gondolta róla, megbolondult. Mi lehet e gonoszság mögöttese?

Mindegy! A területet úgyis meg kell vásároltatni, már csak az a kérdés, mi az előnyösebb. Ha van egy jó, központi fekvésű sírhelye, ahonnan elméletileg tizennégy halottat exhumálnak — gyakorlatilag az ő titkuk, hogy mit művelnek velük —, akkor az összeg felmegy a csillagos égboltozat fölé. A csóróknak egyszerű, másfél méter mély üreget fognak ajánlani, azok úgysem tudnak mást vásárolni. Jó, jó, persze, hogy más veszi meg nekik, de akkor is ők használják. Ha nem éppen hajléktalanok, lesznek olyan kedvesek felkölcsönözni, és összeszedni egy rendes, mélyített, és lehetőleg nem félreeső sírgödörre valót.  

Zimankó Viktória temetkezési vállalkozó sosem értette a kicsinyeskedőket. Hamar, mondhatni a legelső pillanatban csapódott oda, ahonnan csak jövedelmet várhat, de árgus szemekkel figyeltette a letelt éveket is, hogy a nyugodtan heverőkre, pontosabban a hozzátartozóikra — ez a kettősség mindig zavarja —, biztosan ráverhesse a késedelmi kamatokat.

A komfortos kriptákról a fedél levételét külön számolják, és persze az ásást is, pedig ott nem is ásnak, a halott ravatalra helyezését, onnan sírhoz szállítását, a mélybe juttatást, valamint a fedél visszatételét. Pedig a bamba ember azt képzelhetné, hogy az alapösszeg, amit kifizettetnek mindenkivel, tartalmazza a fent említetteket, mert az maga a temetés. De nem!

A fém- és fakeresztekről, gyertyákról már nem szólnék. 

Megint körbetelefonált, már negyvenhétnél tartottak. Számolt, osztott, szorzott. Még csak délután négy óra volt. A tetőzés nyolc után lesz, valamikor a késő esti órákra elérheti a százas álomhatárt, abból több is kijön, mint amit eredetileg számított. A szervezete alaposan ráhangolódik a vágyakozásra.

— Józsikám, jegelik őket?

— Igen, kezét csókolom. Itt van Pista, Lujza és Pironka is.

— Ne csúfolódj vele! Szeplős, vörös és ronda, de attól még ne csúfolódj vele! Világos?

— Értem, tehát a szeplős, vörös, ronda van itt. A többiek járják a várost, és vadásszák az összeesőket, hogy azonnal tőlünk hívják az utolsó segélyadókat.

— Helyes. Mondd, van még fű arrafelé?

— Nem nagyon, inkább széna vagy tarló, teljesen kipörkölten. Egy vacak kis felhőtincs próbálkozott, de szétpukkadt a mocsok.

— Szeretem a lojalitásodat, Józsikám. Na, akkor meséljél. Tudod mit, visszahívlak huszonegy óra nulla nullakor, részletes helyzetjelentést kérek, megértetted?

— Igen, asszonyom.

Zimankó Viktória temetkezési vállalkozó olyan lett, mint egy bunda nélküli nyest. Hátravágta magát a fotelben, szívta a kintről beáramló 44-46 fokot, hátulról pedig hűsölt. Pipacsmezőket és roppant szép estét álmodott ébren. Beszürcsölt egy üveg üdítőt, evett egy nagy, háromdecis-pohárnyi, tömören töltött fagylaltot. Hogy ne legyen savanyú a citrom, felfalt egy kisebb tortát.

Az idő telt, bár jobban szerette volna, ha száguld, persze az igazi kielégülést egy tökéletes hír adta volna neki.

Kilenc órakor telefonált, az emberei alakzatba felfejlődve álltak a hűtőkamra közepén, s bár ott nem volt annyira hideg, mint a tepsikben, de vacogtak. Az egységparancsnok, akit unit menedzsernek hívott, valamit makogott a telefonba, amit nem értett. Száztizenhét elhalálozottról beszélt. Ez gyönyörű szám! Beugrott neki, mert ilyen ronda — neki nagyon szép — időben térültek a másvilágra, üdítős üveg alakú örökszendergő ládikát is csináltat.

Homokóráján a Szahara homokja pörgött apró szemekben, s göndör dűnehullámokban vidította hangulatát.

Azon az egy napon számítása szerint annyit keresett, mint tíz év alatt egész szomszédsága. Az összes lakóra gondolok, nem ám egy családra!

— Hányan vannak, Józsikám?

— Kilencvenheten, asszonyom…

Feltűnt neki a számbeli csökkenés. Felugrott, rákönyökölt az egyik polcra és megmerevedett. Talán két percet töltött így. Most kipróbálhatta, milyen, amikor már jó befektetésre alkalmas az ember.

— Hová tűnt a többi?

— Itt táncolnak mellettem, asszonyom… A hűtőfülkék hatására feléledtek. Remélem, a többiek nyugodtan nyugodnak tovább. De nem! A huszonhetes tepsi éppen most nyikorog kifelé! Egy láthatóan Lajos bácsi külsejű egyén kiugrik belőle, és táncra perdül. Én még sosem féltem ennyire, mint itt a sok pőre halott között! Muszáj dupla fejhallgatót tennem a fülemre, víg nótázásba kezdtek. További tízen kivándoroltak, nem is számolom, egymás után nyílnak a tepsik. Rozika néni — nagy nehezen elolvastam a lábujjára kötött céduláról — nagyon csúnyán néz rám. Többször nem mondhatom ki azt a szakzsargont, de még mindig negyvenhárman alusszák örök álmukat. Tévedtem, főnöknőm, közben tizenhatan előmásztak… Nem tudom, mi ez, de mind fel vannak villanyozódva, és itt mellettem ropják a kállai kettőst, vagy hármast. Én meg elkezdtem zöldülni, azt hiszem, penészedik az arcom. Bocsánatot kérek — hüppögte remegő hangon —, meg kell kérdeznem Sanyikát, mi is van velem.

Sanyika Alexandra volt, aki úgy félt, hogy szólni sem mert, csak jobbra-balra ingatta a fejét, jelezve, hogy nincs semmiféle zöld gombásodása, csupán hozzájuk képest falfehér.

Az összes, tepsiből kiugrált halott a vidámság virágszálait testesítette meg, hozzájuk képest hajnalban a Vénusz gyenge, szürke pötty csupán az égen. Áradt belőlük az életerő.

— Asszonyom, tetszik, nem tetszik, itt tömeges tetszhalál történt. Kezd melegem lenni, jó lenne, ha befeküdnék valamelyik regeneráló fülkébe.

A főnökasszony arcára az ostobák mosolya fagyott. Ugyan világos volt, de neki besötétedett, és megannyi különféle színű csillag záporként zuhogott szeme előtt. Aztán egy nagy csillagfolyamban egyesültek, és elindultak felé. Ekkor csúszott le a szőnyegre, szemei nyitva maradtak, olyan volt, mintha nézné a mennyezetet, pedig már semmit nem érzékelt.

Negyvennyolc óra telt el így. Előbb beszállították egy sürgősségi osztályra, majd a harmadik típusú, talán nem is létező — nem mély, nem éber, hanem köztes — kómába esve ugyan mindent hallott, de megmozdulni nem tudott.

Az övéi bocsánatot kértek az ápolószemélyzettől, amiért egy ilyen emberpusztító, koldusbotra juttató emberi csökevény került az osztályra. Megköszönték a gondoskodást, majd füle hallatára egy temetkezési vállalkozótól megkérdezték, melyik a legolcsóbb koporsó? Ha létezik kartonból készült vagy egyenesen füzetlap vastagságú papíros, akkor olyant kérnek, és hamvasszák el, hogy nyoma se maradjon.

A jégszívű temetkezési vállalkozó lassan bár, de feltápászkodott, majd önmagára tekeredve, mint egy jól nevelt éti csiga, belevisított a zebraszínű fal lakóinak fülébe. A kórterem ugyanis fekete-fehér mintás volt.

— Nem kell úgy ordítozni, itt a proszektúrán úgysem hallja senki. Maga hogyan ébredt fel, mert a holtak általában nemcsak voltak, hanem vannak, és már úgy is maradnak? Bocsánat, azt hiszem, nem ez a legmegfelelőbb idő a szavakkal játszadozásra.

— Az előbb itt a rokonaim vízipók-hangon buborékolták nyálkás szövegüket. Egyáltalán, hogy kerültem ide, hiszen hát élek?

— Már négy órája agyhalottnak nyilvánították, meg nem is igazán kedvelték magát. Az osztályon túl sok orvost környékezett meg, most úgy gondolták, talán jobb, ha segítenek a többieknek. Nem tudom, bír követni? A hozzátartozói viszont tényleg itt voltak, ja és hagytak nálam valami papírost.

— Olvasd fel!

— Én rendkívül titoktartó vagyok, meg aztán a becsület a fehér lepleknél is többet ér. Tehát nem olvastam bele.

Mikor Zimankó Viktória temetkezési vállalkozó elolvasta az ajánlatot, melynek értelmében hozzátartozói megsegítik őt egy visszahalással, vagy mehet szövőgyári tanult szakmájába dolgozni. Autóját és a székháznak használt, minden túlzás nélkül luxuslakrészt meghagyják neki. Választási lehetőséget nem hagytak, mert az igazság ide is behömpölyögte magát. Az oldal aljára egy zöld, vigyorgó, nagy szemű csupasz csigát rajzoltattak Melánia unokahúgával, aki alig várta, hogy megszabaduljon szégyenteljes nagynénjétől.

A kezdetekkor még nem hétszáz, csak négy-öt bőrt nyúzott le, de úgy látszik, ahogy az idő telik, a bőrök számának felismerőképessége megszűnik.

A levél átadója ott ült előtte, enyhén maszatos fehér köpenyben, egy csőre töltött fecskendővel a kezében, ő pedig gondolkodik. Egymás után növeszti a csápokat, mert ilyen rövid idő alatt a napi vagyonszerzésről lemondani igen nehéz. Kérdés, vajon a pénz vagy az élete a fontosabb. Én ezt a kérdést nyitva hagynám, mert szerencsémre nem vagyok Zimankó Viktória temetkezési vállalkozó helyében.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Boér Péter Pál
Szerző Boér Péter Pál 755 Írás
Nagyváradon születtem, 1959-ben. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiperoptimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat. Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már csillagösvényen járnak Apámmal. Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok egyéb. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza vált a nagy kedvenccé. Köteteim: 2010 – “Nagyító alatt” – novelláskötet 2011 – “Le a láncokkal” – novelláskötet 2012 – “A nonkonformista” – novelláskötet 2013 – “Engedélykérés”- novelláskötet 2013 – “Megtisztult ablakok” – regény 2016 – "Fenyőágon füstifecske" – regény 2017 – "Ködös idill" – két kisregény 2018 - "Szabályerősítő" (Válogatott novellák) - e-book Írásaim jelentek meg a Bihari Naplóban, a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratba, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a “7torony” irodalmi magazin antológiáiban (2010-2016), a Holnap Magazin antológiájában, a Holnap Magazin nyomtatott mellékletében, az Irodalmi Jelenben, a kolozsvári Tribunaban, a bukaresti rádióban és máshol.” A világháló adta lehetőségekkel élek: Lenolaj irodalmi és kulturális műhely A Hetedik Héttorony irodalmi magazin MagyarulBabelben CINKE Holnap Magazin PIPAFÜST Szabad szalon Penna magazin Bukaresti rádió AlkoTÓház Weblapom: http://boerpeterpal.blogspot.com/