Sonkoly Éva : Gyűrűk

 

 

 

A karikák üresek, átnézhetünk rajtuk, aprók ugyan, mégis, ha egyet-egyet magam elé emelek, benne látom az egész világom.

Pontosan ilyen a görögmintás karikagyűrűm, amolyan emlék a tengerről, ott vásároltam pár éve… benne látom a hullámokat… Mennyire szerettem akkor csodálni, hallgatni, elmerülni bennük!

Nemrég tisztogattam, nézegettem, róla aztán eszembe jutott az a másik, hasonló ékszer.

Széles, domború volt, finom gézzel körbetekerve. Nekem, az én akkori gyerekszememnek egy titokzatos fehér karika. Nagymamám szobájában láttam először, különös, számomra elérhetetlen helyen pihent.

Aztán egy alkalommal kettesben maradtunk, a titok és én. Székre álltam, elértem és kicsomagoltam. Gyűrű…! Alig hittem, sok volt az én gyerekszememnek az a ragyogás. Első látásra magamnak szerettem volna.

Nagymamám karikagyűrűjébe szerettem bele, amelyet csak azért nem hordott, mert túl nagynak találta az ujjára. Sohasem mertem megkérdezni, csillogott-e tartósan a kezén, vagy csak elrakta, és tudta, örökre szól, ahogyan a házassága is. Hiszen sohasem volt senki más az életében, pedig Nagypapám korán elment, nem volt alkalmam megismerni sem… Ellentétben Nagymamámmal, aki kilencvenegy évig élt, s a gyűrű egy napon az enyém lett… Ajándék tőle. Végtelen örömet okozott vele.

Eltettem a szekrényem mély fiókjába, de sokszor gondoltam rá. Néha úgy éreztem, valahogyan mégis hordhatnám, de abban az időben nem viselt független lány karikagyűrűt, ilyen különösen szépet pedig végképp kevesen. Csak álmodoztam róla, hogy majd egyszer valakitől esetleg kapok hasonlót…

Múlt az idő, és merész gondolattal álltam Nagymamám elé. Megkértem, engedje meg, hogy átalakíthassam a gyűrűjét, akkor az ujjamra kerülhetne. Rábólintott.

Az ékszerész nagyon szép munkát végzett, három követ helyezett bele, középen egy rubin ragyogott, mellé pedig két zafír került.

Sokáig ez volt az egyetlen ékszerem, már mint gyűrűm.

Múltak az évek, s valaki feleségül kért. Igent mondtam. Az én végtelent jelző gyűrűmbe vésett név és dátum is került. Nem lett belőle házasság, de most csak a gyűrűkről szeretnék beszélni.

A második aranykarika kevésbé volt díszes, de elkísért tizenöt évig.

Persze Nagymamám gyűrűje is mindig velem maradt.

Amikor házasságom eltört, a gyűrű is vele „gurult”, azután maradtam egyedül három gyermekemmel, s némi ingó-ingatlan vagyonommal.

Nem sokkal ezután szomorú ok miatt mindent elvesztettem, már ami az anyagiakat illeti.

 

Nos a gyűrű? Nagymamám gyűrűje?

Nehéz évek következtek, eben a városban, ahol most élek.

Az iskolában még csak pár éve tanítottam, új voltam. A magas elvárások mellett kezdetben még nem nyílt alkalmam bizonyítani. Nem kaphattam azonnal utazótanári megbízást délutánokra, miután már befejeztem az óráimat saját osztályomban. Az az idő később jött el.

Bizony, csak évek multával alakultak olyan alkalmak, amikor egy-egy napon tíz órát tanítottam, alig kis szünetekkel. Szerettem a gyerekeket, a munkámat, a kihívásokat, de persze volt ennek anyagi vonzata is, hiszen egyedül éltem a gyermekeimmel… Tehát alig maradt szabad  percem, órám… de ez később következett.

Az alkalom pedig, ami a történettel kapcsolatos, korábban köszöntött rám.

Karácsonyt vártunk, számoltam, s rájöttem, hogy ehhez a varázslathoz kevés az én jövedelmem.

Fájó szívvel, de az ünnep teljességéért meg kellett válnom a Nagymamámtól kapott gyűrűtől…

Egy kolléganőmnek adtam el. Sohasem láttam az ujján. Talán észrevette rajtam, hogy valami pára futotta el a szememet, amikor a kezébe tettem.

  

Nézegetem a görög mintával áttört karikát…

Szerelem?

Tenger zúg fülemben,

vízpára, hullámok…

pára a szememben.

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 563 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"