Két kézzel szedte a zamatos ribiszkét, hol az egyik, hol a másik kezéből tömte magába mohón az édeskés gyümölcsöt. Nem látott át a sűrű bokrok fölött, de ki-kilesett az ágak közt megvillanó résen az apjára, aki nem messze tőle kaszált. Szikrázott a nap, a gerlék búgása, a méhek zümmögése, s a ribiszkeevés elbódította. A meleg egyre súlyosabbá vált, le-lecsukódó szemmel ült hát le kissé az árnyat adó bokrok közé.
Fülsiketítő égzengésre riadt fel. Eltűntek az aranysugarak, szürkésfeketén gomolygott a magas, a bokrok vadul hajladoztak. Nem látta az iménti világító rést, nem láthatta apát sem.
Ösztönösen kereste a kivezető ösvényt, ágak csapódtak arcába, belecsimpaszkodtak a hajába, megszaggatták ruháját, mire kijutott a bokrok fogságából.
— Apa… apa… apa! — kiáltozott, de hiába.
Nem volt ott senki. Csak a kert figyelte őt fenyegetően. Kis szíve hevesen dobogott, bukdácsolva indult a feketén bámuló csűr felé. Ott van a kijárat — emlékezett. A pityókaföldön még könnyen haladt, de a kövér répahalmokba többször is belebotlott. Patakokban folyt a félelem könnye végig az arcán, összekeveredve a rászáradt ribizli levével. A szilvafák rémítően nyúlkáltak feléje hosszú, görbe ujjaikkal, szárnyukat csattogtató madarak keringtek, vijjogtak fölötte, az ég dübörgött, s a villámok ijesztően cikáztak. Mindenhonnan fenyegető szemek figyelték, de ő rohant, rohant a kapu felé, ahogy csak bírták a lábai.
Végre, a kapu! De az nem nyílt ki! Húzta, nyomta, rángatta, mindhiába. Zárva volt. Csak sírt, a földre kuporodva zokogott megsemmisülten.
— Itt vagy, szentem! — hallotta az édes hangot.
Apa állt előtte, örömmel kapta ölébe, csitítgatta, csókolgatta a szepegő, remegő kicsit, kézfejével törölgetve maszatos arcocskáját, ő pedig szorította a kedves nyakat, s a megkönnyebbülés könnyei jajzuhatagként ömlöttek szeméből, lelkéből.
— Mama, gyerekek, gyertek ide, megtaláltam Picurt! — kiáltotta apa boldog nevetéssel.
Egyszeriben körötte termett a család, egyik kézből a másikba adták áradó örömmel.
— Mi van az arcával, tán megsebesült? — ijedezett anya.
— Dehogy, ribiszkés — törölte le apa, s Gyurika meg is nyalíntotta kistestvére arcát, hogy megbizonyosodjon róla.
— Édes, ribiszkés biza — állapította meg szakértelemmel.
Az ég leszakadni készült, hát besiettek a házba. A szomszédok egymásnak adták a kilincset, láttára nagy volt az öröm. Minden épkézláb ember őt kereste, a közeli folyóhoz, patakhoz, templomtoronyhoz szaladtak érte izgulva.
— Hogy kerülhetett a kertbe? — kérdezgették.
— Apa után mentem — mondta már megnyugodva.
— Ebéd után valóban kaszáltam egy kosárnyi friss füvet a nyulaknak, de nem láttam őt, s miután végeztem, szokás szerint, bereteszeltem a csűrkaput — mondta apa megvilágosodva.
Mindenki körülötte forgolódott, testvére még féltett falovacskáját is odaadta neki, Anna néni meg térült-fordult, finom palacsintát hozott.
Legutóbbi módosítás: 2016.05.26. @ 11:15 :: Kádár Sára Hajnalka
