Zalán György : Macska a barázdában IV. rész

Nyomtatás

Nyolcadik fejezet — Dzsekicsen

Margit néni nagyon megrémült, amikor megtudta, hogy Dzsekicsent lelőtték. A fiút gyerekkora óta ismerte, sőt, apjával és anyjával is egy társaságba tartoztak annak idején. A szülők tulajdonképpen nagyon fiatalon haltak meg, Dzsekicsen apját gyomorrák vitte el, néhány hónap alatt. Dzsekicsen akkor volt másodéves a rendőrtiszti főiskolán, elég nehéz évek jöttek, anyja adminisztrátorként dolgozott a szomszéd városban, a Világcégnél. Világcég ide vagy oda, egy adminisztrátornak sehol nem túl nagy a fizetése, különösen nem vidéken. A cégek jelentős része egyébként is az alacsony bérek — no, meg az adókedvezmény miatt — húzza fel egymás után gyáraikat a vidéki városokban…

Néhány évig, amíg még Dzsekicsen anyja élt, Margit néni kopott kis füzetében gyakran előfordult, hogy fizetéskor nem sikerült az összes hitelt rendezniük, de Margit néni ebből sose csinált gondot.

— Nem baj, kisfiam, az már el van adva, arról nekem le van a gond! Az árát meg tudom, hogy előbb—utóbb rendezitek, csak vége lesz ennek a nehéz időszaknak!

Vége lett, de másképp. Pont, amikor Dzsekicsen végzett, anyját egy belőtt, huszonéves srác elgázolta a zebrán. Nem volt vigasz, hogy semmit nem szenvedett, észre sem vehette, hogy mi történt vele, azonnal szörnyethalt.

Aki elgázolta, legalább annyira nem vette észre, hogy mi történt, mint áldozata, úgy el volt bódulva. Még a kocsiból se tudott a saját lábán kiszállni.

Dzsekicsen ekkor kérte magát a kábszeresekhez. Tóth alezredes, Dzsekicsen főnöke méltányolta a fiú kérését, bár nagyon sajnálta, hogy egyik legjobb embere — saját nevelés! — nem a Kapitányság eredményeit gazdagítja. Igazából Dzsekicsenben lehetséges utódját látta, azért is erőltette a főiskolát. Átérezte a fiú indokait, és arra gondolt, hogy sikeres nyomozóként még mindig visszajöhet kapitánynak, mire ő nyugdíjba megy.

Tóth ales hivatalból megkapta az értesítést a Dzsekicsennel történtekről, azzal, hogy megkérték, amíg nem dől el a fiú sorsa valamelyik irányba, addig Dzsekicsen függőben levő dolgait vegye szárnyai alá. Persze, első útja Margit nénihez vezetett.

— Szervusz, Margó! Megy a bolt?

— Eszem elhagyom! Te itt? Hát nem úgy vásárolsz, hogy leküldesz valami közrendőrt a boltba?

— Na, ha már minden boltoskisasszony tudja, hogy mi hogyan zajlik nálunk, hát nem sokat ér a titkos ügykezelésünk!

Egymás nyakába borultak, legalább tíz éve nem látták egymást. Igaz, Dzsekicsenen keresztül mindketten tudtak szinte mindent a másikról, mégis nagyon jó volt ennyi év után találkozni.

— Mi lesz a gyerekkel, Pista? Megmarad? Felépül?

— Azt mondja az orvos, hogy szervi oka nincs a kómának. Igazság szerint bármelyik pillanatban magához térhetne. Viszont tele van egy osztály olyan kómásokkal, akiknek ugyanez a bajuk, és évek óta nem térnek magukhoz!

Megbeszélték, hogy Margit vigyáz Dzsekicsen lakására, átveszi a postát, rendezi a csekkeket — és magához veszi Mauglit.

Az már nem Margiton múlt, hogy Maugli egy héten belül megszökött.

Dzsekicsen kinyitotta a szemét. Zavarta az erős fény, ezért többszöri pislogás után is csak résnyire tudta kinyitni, így hunyorogva nézett körül. Rögtön látta, hogy kórházban van. — Baleset? Talán karamboloztam? Kell itt lenni valami személyzetnek!

— Nővér! Valaki! — Biztos van itt valami csengő… Körülnézett, de addigra beszaladt az ügyeletes nővér.

— Csakhogy felébredt! Tudja, mennyi ideig aludt? Nem volt felhúzva a vekker?! — A nővér jobban örült, mintha valami rokona lett volna. Dzsekicsen, anélkül, hogy tudná, az osztály kedvence volt, kollégái, barátai annyi szépet meséltek róla a személyzetnek. — Isten hozta az innenső oldalon!

Főnökkel madarat lehetett volna fogatni, amikor megtudta, hogy Dzsekicsen magához tért, és csak fokozta örömét, hogy gyakorlatilag egészségesen, tulajdonképpen akár munkára képesen. Hiányzott is a fiú a csapatból, de úgy gondolta, hogy nem árt az ifjú hadnagynak még vagy két hét pihenés. Hagyni kellett egy kis időt, hogy Dzsekicsen feldolgozza magában: — átesett a tűzkeresztségen.

A csoport idősebb tagjai már egytől egyig forogtak közvetlen életveszélyben. Ez a tény mindig valamilyen változást okoz az érintettek további életében, többnyire kedvezőt. Ha az embert megcsapja a halál szele, mindenképpen átértékeli az életet. Rádöbben arra, amit elég nehéz elfogadni —, hogy a rossz dolgok nem csak mindig másokkal esnek meg…

Főnök — tudat alatt — mindig is jobban bízott azoknak a helyzetértékelésében, akik már a határról jöttek vissza… Hát, most már Dzsekicsen is a kipróbált harcosok közé tartozik!

Az osztály majdnem teljes állománya betódult a teljesen elámult Dzsekicsen mellett, a szűk előszobán.

— Alhadnagy úr! Poharakat! Most!

Persze, ennyi pohár egy legényember háztartásában nincs, volt, akinek tejfölös pohár, de olyan is, akinek kompótos tál jutott. Főnök elővette a két üveg konyakot, elkezdett tölteni, és a nagy tumultusban nem is volt nehéz a hadnagyi csillagot Dzsekicsen poharába csempészni.

— Alhadnagy úr! Isten hozott újra köztünk! Fenékig! — és Dzsekicsen szemébe mélyedve legurította a féldeci konyakot. A fiú is így tett, de megakadt, amikor a fogához koccant valami. Leengedte a poharat, és akkor vette észre a csillagot. Főnök a másikat már kezébe adta a soron kívül előléptetett fiatalembernek, aki azt se tudta, hová legyen örömében és meghatottságában.

— Jaj, Főnök, és még azt mondják, hogy az ital öl, butít… Iszom egy kortyot, és mire lenyelem, már ugrok is egyet a létrán! Nincs magánál még egy üveg?

— Jézus, ez most ilyen szemtelen, mi lesz, ha százados lesz? — nevetett Főnök, amikor sorra került az ölelkezésben. — Hadnagy úr! Most parancsba adom, hogy két hétig pihenj, aztán gyere, mert hiányzol! Már gyűlnek az asztalodon az akták, de ígérem, hogy senki nem fogja megcsinálni helyetted!

Margit néni sütött, főzött, leste Dzsekicsen gondolatait, szíve szerint még felkelni sem engedte volna a fiút. Dzsekicsen alig győzte bizonygatni, hogy nem a lába van eltörve, és hogy semmi baja. Még az edzésekre is lement, de csak a bemelegítést csinálta végig, a kumitékat nem vállalta be. Nem merte megkérdezni az orvostól, hogy koponyája a műtét helyén milyen erős, mert attól félt, hogy a bemelegítéseket is megtiltaná. Mindamellett érdekes látvány volt fehér giben és fekete sapkában… Dzsekicsen nem szívesen mutogatta a leborotvált részt koponyáján, ahol ráadásul még frissen virítottak a műtét nyomai.

— Mi van, mégis akadt egy donor? Remélem, nem női agyat kaptál! — mondta nevetve edzője, amikor Dzsekicsen először lement a dozsóba, és megmutatta, mi van a sapka alatt. Persze, azonnal körbevették a haverok, mindenkinek meg kellett mutatnia a heget, és el kellett mesélnie, mi, hogy történt. Igazság szerint nagyon jólesett az érdeklődés, és a szeretet, amivel elhalmozták. Legyezgette a hiúságát az is, hogy az újabbak között még valamit felfedezett az öröm és a szeretet mellett: — a tiszteletet!

A fiúkat lenyűgözte, hogy egy igazi detektív mesélte el kalandjait, aki egy igazi akcióban sérült meg. Tetszett az is, hogy Dzsekicsen, bár a legjobbak közé tartozott, de más technikákat gyakorolt és tudott, mint a versenyzők. Arról már nem is beszélve, amikor szirénázó kocsiból kiugró emberek sürgetik Dzsekicsent, akinek ilyenkor egészen megváltozik a tekintete, és gondolatai szemmel láthatólag már máshol járnak.

A lányoknak pedig tetszett Dzsekicsen nemes vonású, férfias arca, kékre borotvált, határozott álla, értelmet sugárzó barátságos tekintete, kisportolt alakja, és az, hogy a többi fiú őszinte tisztelettel nézett rá.

Dzsekicsennek meg tetszett ez az egész, de a legjobban az tetszett volna, ha már végre letelne a két hét…

Kilencedik fejezet — A Macska

Sokat töprengtünk Mauglival. Igaziból mindketten afelé hajlottunk, hogy nem hiányzik tartós kapcsolat egyikünknek sem. Minden percnek örültünk, amikor nem kellet alakoskodnunk, és azok voltak a legszebb idők, amikor magunk voltunk, vagy vadásztunk. Alapvetően szerencsésebb volt a mi párosunk, mintha azonos fajhoz tartoztunk volna. Így önzetlenül segíthettük egymást, és semmiféle féltékenység nem ütötte fel a fejét köztünk.

Ha Mauglira rájött az üzekedhetnék, hát ment, aztán elintézte. Míg meg nem tanultuk kizárni egymást, hát érdekes lehettem, mert ilyenkor engem is magukkal ragadtak Maugli vágyai. Ez néha a kritikai érzékem rovására ment. Lehet, hogy néhány igazán visszataszító leány Mauglinak köszönhette élete legszebb — és valószínűleg soha vissza nem térő — perceit?

Nálam a dolog egyszerűbb volt, beültem valamelyik menőbb szálloda bárjába, aztán hagytam, hogy történjen, aminek történni kell. Pénzem több volt, mint amennyit el tudtam költeni, így sose kellett egy szint alá süllyednem. Az ilyen helyen nem kell udvarolni, utána nem kell beszélgetni, nem kérdik — illetve nem komolyan kérdik —, hogy honnan jön az ember, és hová megy. Általában néhány napig tartottak az ilyen időszakaim, aztán megint nyugtom volt egy jó darabig.

Nos, Mauglival abban maradtunk, hogy az új lányt kihagyom. Semmi kedvünk nem volt alkalmazkodni, felfedni valódi dolgainkat. Nekem úgy tűnt, hogy a lány normális — illetve szokványos — erkölcsi mérce szerint élhet, nem látszott valószínűnek, hogy elfogadná berzenkedés nélkül a mi életformánkat. Egyébként is, ha Mauglit meglátta volna, akkor vagy megrémül és elszalad, vagy rögtön magyarázkodással kéne indulnom. Egy szó, mint száz, NEM! Fogtam a telefonszámát, és kihajítottam.

— Miau — szóltam bele a harmadik csengés után a telefonba, hogy megelőzzem a szokásos — Szia, te vagy az, Macska? — kérdést…

— Elnézést, nem tudom, jó számot hívtam-e, de én azt a fiatalembert keresem, aki vagy egy hete megmentett egy hatalmas kóbor kutya támadásától! — hallottam a lány hangját.

— Ne haragudjon, hölgyem, rossz számot hívott. Ez egy magánlakás… És útálom a kutyákat, meg mindenféle állatot! Ne zaklassanak ilyen baromságokkal!

— Bocsánat, lehet, hogy mellétárcsáztam! Én a következő számot hívtam — és elmondta a mobilom számát.

— Ez az enyém, és legközelebb figyeljen jobban, ha felír egy számot, hölgyem! — szándékosan voltam goromba, nem akartam, hogy újra próbálkozzon.

Igazság szerint el is felejtkeztünk róla, mint annyi másról, ami nem érintette a mi külön kis világunkat közvetlenül.

Egy késő délután Mauglival az erdőben egy kisebb réten gyakoroltunk. Azt mutattam meg a kutyának, hogy hol vannak az emberen azok a pontok, melyeket, ha támad, gyakorlatilag harcképtelenné teheti ellenfelét. Soha nem tudhattuk, mikor kerülünk abba a helyzetbe, amikor a legnagyobb hatékonysággal kell harcolnunk.

Már vagy két órája ismételgettük ugyanazt a néhány technikát, amikor meghallottam agyamban a lányt.

— Szélhámos… Az orromnál fogva vezetett! És én még milyen hálás voltam neki! Idomított kutyával szedi fel a nőket!

Jeleztem Mauglinak, hogy folytassuk, mintha mi sem történt volna, aztán lopva körülnéztem. A lány vagy tíz méterre tőlünk egy fa mögül lesett, a nyakában távcső. Azt hiszem, már messzebbről is figyelt minket a távcsővel, aztán elindult felénk, és úgy látszik, most ért olyan távolságra, amin belül az intenzív gondolatokat már érezhettük.

Ez nem egy szerencsés fordulat. Egyáltalán nem volt szükség olyan emberre, aki ilyen körülmények között, pont ebben az erdőben együtt lát minket, és különösen nem olyanra, aki ellenséges érzelmeket táplál velünk szemben.

Éreztem a lányból felénk áramló dühöt, mely egyre fokozódott. Arra gondolt, hogy bolondot csinált magából, aztán arra, hogy ezt nekem köszönhette! Eszébe jutott az is, hogy a telefonszám sem lehetett téves, és ráadásul milyen gorombán beszéltem vele!

Úgy irányítottuk Mauglival a játékot, hogy észrevétlenül egyre közelebb és közelebb kerültünk a lányhoz, mivel kíváncsi voltam a kevésbé intenzív gondolataira is. Valóban, a távolság csökkenésével egyre több részlet bontakozott ki a lány csapongó gondolatai közül. Amikor ott tartott, hogy most megfordul, észrevétlenül eloson, és az első dolga a Rendőrségre vezet, mi abbahagytuk a színjátékot, és néhány gyors lépéssel két oldalról melléléptünk.

A lány iszonyatosan megrémült. Talán nem is azért, mert észrevettük, hanem az összehangolt, hangtalan és minden látható előzményt nélkülöző akció rettentette meg. Tény, hogy az én arcomról nem olvashatott le semmit, és a teljesen gesztusnélküli kutya sem mindennapi látvány.

— Szia! — rebegte elhaló hangon. — Kerestelek, de nem jó számot írtam fel! — mondta, de arra gondolt, hogy most talán időt kéne nyernie, aztán mielőbb megszabadulni tőlünk. — Szerettem volna találkozni veled, és reméltem, hogy az erdőben meglátlak valahol, ezért hoztam a távcsövet. Jé, de nagy kutya, de aranyos, ez majdnem akkora, mint amelyik az erőben nekem jött, igaz? — hadarta, és erősen bízott abban, hogy nem jövök rá: felismerte Maugliban akkori támadóját. — Hogy elment az idő, haza kell mennem! Holnap leltározunk a könyvesboltban, korán kell felkelnem! Ilyenkor délután a távolsági buszok is ritkán járnak…

— Elviszünk. Nem messze innen van egy út, ott állítottam le a kocsit. Lesz időd bőven kialudni magad — mondtam nagyon csendesen, de nagyon határozottan.

— Hagyd csak, jó nekem a busz, van bérletem, ne fáradj miattam! — éreztem, ahogy egyre jobban összeszorul a szíve a félelemtől, de nem volt visszaút. Megfogtam a karját, nem túl erősen, de határozottan. Tudta, hogy indulnia kell. Mint egy kattanást, úgy éreztem, amikor megadta magát sorsának.

Már csak azért is összemarcangoltuk, hogy megmaradjon a kóbor állatok számláján az eset. Én, tekintve satnya emberfogaimat, a lágyabb részekre szorítkoztam, míg Maugli felvállalta az arckoponyát, és az ujjakat — nem lehetett tudni, hogy a lány ujjnyomatai nyilvántartásban vannak-e valahol.

Iratai szerint boltvezető volt egy kis egyszemélyes könyvesboltban, abban a kis Nagyváros-közeli faluban, ahol lakott. Természetesen táskáját magunkkal vittük, sőt, a nyakából letépett láncot is, a medállal. Nem tartottam különösebben a leleplezéstől, de azért megkönnyíteni sem szerettem volna a bűnüldözők munkáját.

Aztán hazamentünk. Az éjszakai portya elmaradt, minek is mentünk volna, ha egyszer a mindennapi betevő izgalomból — és persze a falatokból is — már délután kijutott?

Ilyenkor, megnyugodva és jóllakottan, a legjobb a rongyon karikára gömbölyödni, és aludni egy hatalmasat!

Tizedik fejezet — Dzsekicsen

Végre bemehetett dolgozni! Az orvos kijelentette, hogy Dzsekicsen jobb, mint újkorában, és azonnal fejezze be a lógást, mert előbb-utóbb a kismama-betegség ellen kell majd felírnia valamit…

A doktor egyébként nagyon megkedvelte a fiút, tetszett neki az, hogy tele van tettvággyal, humorral, hogy nem viselte meg a halál közelsége.

— Fel a fejjel, fiam! — mondta néhány órával azután, hogy magához tért Dzsekicsen. — Semmi baj nem lesz! Meg fog gyógyulni!

— De doktor úr! Fogok tudni én hegedülni? — kérdezte nagyon halkan, kétségbeesett ábrázattal Dzsekicsen.

— Az orvosi diplomámat teszem rá, hogy maga két hét múlva úgy hegedül, mint egy kisangyal!

— Nagyon hálás vagyok, doktor úr! Eddig ugyanis nem tudtam…

— Irány haza, maga szimuláns! — nevette el magát az agysebész.

A doktor a két hetet is csak Főnök kérésére adta a fiúnak. Tudta, hogy titokban lejár az edzésekre, hiszen Dzsekicsen barátai — őszinte aggodalmuk miatt — felkeresték, de az orvos megnyugtatta őket, semmi veszély nem fenyegeti a mozgás miatt.

Dzsekicsen felvette a fegyverszobában a fegyverét, felcsatolta zakója alá a hónaljtokot, aztán leült a helyére. Megsimogatta az asztal sarkát, a telefont.

— Hívjál már fel! — szólt oda a másik asztalhoz egyik kollégájának.

— Mi a francnak, hát itt vagy!

— Jól van, akkor is hívjál fel!

Kollégája értetlenül nézett Dzsekicsenre, de tárcsázta a fiú mellékét.

— Túri hadnagy!

— Na és, tudom! De most mi van?

— Semmi, csak még nem mondtam ki hangosan soha az új rendfokozatomat, kíváncsi voltam, hogy hangzik! Tessék, Túri hadnagy!

Nagy volt a kacagás. Még Főnök is velük nevetett, amikor tényleg megszólalt Dzsekicsen telefonja.

— Túri alhadnagy! — vette fel a fiú a telefont, a többiek kitörő derültsége közepette, hiszen élesben rögtön megfeledkezett az előléptetésről.

— Dzse… Dzsekicsen… — egy férfihang zokogott a telefonban — Nórit megölték!

Zoli volt, az a fiú, akivel Nóri Dzsekicsen után járt.

— Jézusom! Kirabolták a boltot? Vagy otthon? Ki volt?

Zoli itt volt a városban, az életesek hívták fel, hogy azonosítsa a holttestet. Dzsekicsen engedélyt kért Főnöktől, hogy behívhassa az Osztályra Zolit.

A kisírt szemű fiú beszámolt a hír hallatán összetört Dzsekicsennek, hogy Nórit a Kiserdőben találták meg. Az első vélemények szerint valami vadállat, vagy esetleg több fenevad mészárolta le, de a boncolás megállapította, hogy előbb megfojtották.

Úgy kezdődött, hogy reggel a bolthálózat gazdaságisa hiába toporgott a bolt előtt, ahova Nórit várta, hogy leltározzanak. Hívta a lány mobilját, de az ki volt kapcsolva. Felhívta Zolit, akinek a száma „de csak ha fontos!” — megjegyzéssel szerepelt a noteszében.

— Nóri? Nem láttam már vagy két napja! Igazság szerint összevesztünk egy kicsit. Nincs otthon?

— Nem tudom, eddig csak telefonon kerestem. Na, mindegy, akkor elbattyogok hozzá, hátha elaludt! — mondta az asszony, kis letargiával a hangjában.

— Inkább elszaladnék én! — ajánlotta fel Zoli. — Így biztosan nem kerülik el egymást, én meg végre találtam egy indokot, amivel beszélhetek vele! Igazság szerint már nagyon hiányzik…

Zoli elment Nórihoz, egy darabig csengetett, aztán dörömbölt, majd megkereste a pótkulcsot az ablakpárkány műanyag vízvetője alatt. Bement, és látta, hogy a lány ágya érintetlen. Benyúlt a takaró alá, érezte, hogy hideg. A lány nem aludt otthon.

Felhívta Nóri — a bolt előtt várakozó — kolléganőjét, beszámolt arról, amit megtudott. Érezte, hogy baj van, mert ismerte Nórit. Azt tudta, hogy néha barátnőjénél alszik, ilyenkor végigbeszélik az éjszakát, mint annakidején a koleszban, ha valamelyiküknek szerelmi bánata volt. Igen, most a köztük levő mosolyszünet még indokolttá is tette volna… de az, hogy másnap nem ment dolgozni! Ezt Nóri képtelen lett volna megtenni!

Bement az Őrsre, és bejelentette Nóri eltűnését. Az ügyeletes ismerte a lányt — itt mindenki mindenkit ismert! —, és komolyan is vette a bejelentést. Bement Tóth alezredeshez, és engedélyt kért arra, hogy ne várja meg a huszonnégy órát, hanem azonnal elrendelhesse a körözést.

— Mi van, Zolikám? Kerestétek annál a barátnőjénél, akivel együtt jártak a főiskolára? — a Kapitány őszintén aggódott a lány miatt.

— Hát, én hívtam a lakást, a nagymama vette fel, az unokája elment dolgozni, és éjszaka nem volt náluk Nóri! Más helyet meg elképzelni se tudok, hogy hol lehet!

— Jól van, gyerekek, elrendeljük a körözést. Ja, és valaki menjen ki Nóri lakásába, nézzetek körül, van-e valami feljegyzés, hiányzik-e valami a lakásból, vagy ilyesmi, tudjátok… Zolikám, menj te is a fiúkkal, te ismered a legjobban a lakást!

Még el sem indultak, amikor bejött a központos lány, egy faxot lobogtatva. — Az életesek egy ismeretlen, huszonöt év körüli női holttest körözését rendelték el, akit a Nagyváros melletti kiserdőben találtak meg!

Zolival megfordult a világ.

Nórival pont ezen vesztek össze. Ebben az erdőben támadta meg őt egy hatalmas farkaskutyaszerű fenevad vagy egy hete, és Nóri azóta is legendákat zengett egy hősről, aki saját életét kockáztatva megmentette.

— Tudtam! Éreztem, hogy nem hagyja annyiban! Bevallotta, hogy egyszer már kereste telefonon azt a terminátort, és nem volt jó a szám! Hát, most elment megkeresni!

A lány idős szülei valahol nagyon messze, egy tanyavilágban éltek, még vezetékes víz sem volt náluk, hát még telefon. Természetes, hogy Zoli megy azonosítani a holttestet. A Kapitány felhívta az életesek főnökét, beszámolt neki arról, hogy feltehetőleg azonosítani tudják a hullát. Elmondta még, hogy mire alapozzák ezt, és, hogy Zoli utazik fel hozzájuk. Aztán megígérte, hogy megpróbálja a fiút felkészíteni a szörnyű látványra.

— Fiam! Nórit… ha ő az —, nagyon összemarták az erdőben az állatok. Képesnek érzed magad arra, hogy megnézd?

Zoli egy darabig hallgatott, aztán némán bólintott. Nem fogadta el Tóth alezredes felajánlását sem, hogy kocsival, és egy rendőr kíséretével utazzon.

A kapuban egy egyenruhás fogadta, aki megpróbálta nagyon kíméletesen felkészíteni a látványra. Azt kérte, hogy gondolkodjon, van-e barátnője testén olyan ismertetőjel, amiről biztonsággal beazonosíthatja? Zoli elmondta, hogy Nóri bal bokájának belső felén van egy szemölcs, ami nemrég begyulladt attól a bokalánctól, amit ő vett neki.

— Na, ez jó lehet! — mondta a rendőr.

Bementek a boncterembe. A test egy fehér lepedővel le volt takarva. Két hosszú, gyors lépéssel megelőzte a rendőrt, és felemelte a fejrésznél a lepedőt, aztán felsikoltott és megtántorodott. A rendőr éppen csak elkapta. Odaért a boncmester is, és egy széket tolt alá.

Zolinak remegett keze-lába, és őrült erővel feltört belőle a zokogás. A rendőr megilletődve állt mellette, nem először került hasonló helyzetbe, és tudta, hogy ilyenkor teljesen mindegy, mit mond. A boncmester hozott egy nyugtatót, amit nehezen belediktáltak a fiúba.

Néhány perc múlva vagy a tabletta hatott, vagy Zoli érezte úgy, hogy jobb a biztos rossz, mint az iszonyú bizonytalanság. Szó nélkül felállt, odament a letakart holttest lábaihoz, és balról felemelte a takarót. Néhány másodpercig nézte, majd lehajolt, és megcsókolta a lány hideg lábfejét. A széttépett ruhákra már csak egy futó pillantást vetett.

— Ő az — mondta.