Pogány Gábor Máté : Én kis Delfshavenem

 

Dél-Hollandia legnagyobb városa Rotterdam.

      Amszterdam egy órára, Den Haag húsz percre. Az út hatsávos, a lobogó három.

 

Képzeljük el a legeslegszínesebb majdhogynem külvárosi negyedet, amit csak tudunk. A török, az arab, az indiai, a japán, az afrikai, és feltűnően sok lengyel keveredik a franciával, a kínaival, az amerikaival és a némettel. Ebben a kulturális és etnikai kavalkádban éli világát Delfshaven.

Delfshaven a szomszédos török bolt eladója szerint egy életérzés, és aki ide születik, az örökre ide tartozik.

Egyébként egy metrómegálló.

Háromszintes mézeskalácsházak, keskenyek, egy erős indok lefogyni.

Minden ugyanolyan, minden szinte új, a második világháború után épült.

Ez a hely egy élő sztereotípia — és ez nem baj.

Tapasztalt tény, hogy minden fodrász fekete, heteroszexuális férfi, kivétel, néha nők és homoszexuális ázsiaiak.

A két métert jócskán meghaladó nagydarab Scoot nevű úriember odaemeli a szememhez a borbélykést, és megkérdezi — elég éles?  Igen — mondom én, bár fogalmam sincs, mert akkora a füst a „fodrászatban”, hogy szó szerint az orromig se látok, de ellenkezik a fene.

Később beszélgetünk, kiderül, hogy Scoot egy értelmes ember, világéletében autószerelő akart lenni, de az anyja ragaszkodott ahhoz, hogy tanuljon, így lett belőle fodrász.

Megkínálnak fűvel, visszautasítom, hülyének néznek — megesik.

Itt ez olyan, mint egy pohár sör. Legális, olcsón beszerezhető élvezeti cikk. Csak sajnos, könnyű belecsúsznia annak, aki nem ismeri a határokat.

Delfshaven egy életérzés.

Meg ott van a Jumbo nevű bolt.

Olcsó.

Van Aldi is, meg Lidl, meg Action.

A Jumboba megy az ember, de soha nem ér oda, mert hiába az igyekezet, mindig (MINDIG!) előttünk ballag egy öreg muszlim néni, rettenetesen lassan, és kikerülhetetlenül. Ha szerencsénk van, rá is gyújt, szöszmötöl, és nincs esélyed elférni mellette, mert szinte biztos, hogy találkozni fog egy szintén öreg muszlim néni ismerősével, akivel megállnak majd beszélgetni, és így az 1×1-es járdát elhagyva inkább az úttest felé vesszük az irányt, hogy onnan újból a járdán sétálva ballagjunk egy újabb öreg muszlim néni mögött.

Rotterdamban olcsó a művészet. Sok a galéria, sok az ember, s mind azt mondja: Amszterdam a múlt, Rotterdam a jövő.

Én ezt nem látom érvényesülni, de egyelőre úgy tűnik, mintha nagy pofával azt mondanám: Budapest a múlt, Debrecen a jövő… Nem, bocs, ezt én sem gondolom komolyan…

Itt az Erasmus híd, gyönyörű, méltóságteljes. Kéne egy otthonra is, mert annyira impozáns látványt nyújt, hogy kialakul az emberben egyfajta tisztelet a város iránt.

Például Zuglóban milyen jól mutatna az a híd, nem?

A tisztelet itt nagyúr.

„RESPECT”— kiáltja a Delfshaven-i metróban utánam a fekete srác, akinek adtam 20 eurocentet a magaméból. Később ugyanezt a srácot láttam ennivalót venni egy kisgyereknek.

Hajnal öt óra.

Csendes mozgolódás, a sarki kebabos már ébren van, dobálja ki a maradékot az utcára, a sirályok vígan lakmároznak.

Sok a sirály, nagy sirályok.

És mindenhol, de mindenhol. Rotterdam egy kikötőváros, közvetlenül az öböl mellett, így nem meglepő, hogy itt a sirály az uralkodó madárfaj.

Holmi galambok meg rigók? Nem. Sirályok és nyuszik.

Minden park teli van nyulakkal.

Szabadon rohangálnak, az itt élőknek pedig van akkora intelligenciájuk, hogy nem bántják őket. Nem kell kamerával figyelni a parkokat, nem kell a 0-24 őrség, mindenki magára figyel oda elsősorban, és így a problémák nagy részét már meg is előztük.

Az emberek értelmesek annyira, hogy míg természetesen a maguk jólétét tartják előbbre, nem a másik kárát figyelik lépten-nyomon.

Delfshaven jó hely.

Itt vasárnap is nyitva van minden.

 

Legutóbb szerkesztette - Pogány Gábor Máté
Szerző Pogány Gábor Máté 82 Írás
nope