dr Bige Szabolcs- : Mesterség, mesterség

Jobban tenné, ha a fészét forgatná a penna helyett!

 

Gábris döngő léptekkel halad a falu egyetlen utcáján, az út közepén, nem nézett semerre, csak előre, de így is jól tudta, hogy vizsla tekintetek követik minden lépését az ablakok mögül. Nem csak nézték, szemek követték, hanem szavak is követték. Leány ajkakról szálló szavak.

— Most jött meg a városból a Mózes fiú — suttogta a függöny mögé bújva Marica, a falu szépe.

— Tudós professzornak készül, mint Keresztesi professzor úr a Kollégyium igazgatója — toldotta hozzá a háziak Boriskája.

— Jobban tenné, ha a fészét forgatná a penna helyett! — szólott bele a leányocskák beszédébe Boriska édesanyja, Malvina nén’. — Az ácsmesterséget tanulná inkább az apja mellett, aki becsületes iparos ember. Mindenki becsülte a faluban.

Közben Gábris hazaérkezett, s édesapját ott találta megszokott helyén, a padon ülve, az eperfa alatt. Balesete óta mindétig itt ült, innen irányította az embereit, s innen próbálta kisebbik gyermekének, Vencelnek magyarázni, hogy miként fogja kezében a szerszámot, hogyan álljon a fa mellé, nehogy kárt tegyen magában, ha megcsúszik a szekerce.

— Istenhozott, fiam! — fogadta nagyobbik fiát Mózes Aladár.

A fiú leült az apja mellé a padra, s az asztalra kitette, amit a tarisznyája rejtett. Egy könyvet. Aladár a balesete óta, bizony rákapott az olvasásra, a fia pedig hozott neki olvasnivalót. Olyasmit, amit a diákok is olvasgatnak, ha sikerül elkerülni a professzor urak figyelmét.

— Látod fiam, milyen az élet, én látlak el téged testi táplálékkal, te pedig engem szellemivel! — kacagott nagyot.

— Apám annyit olvas itt az eperfa alatt, hogy mehetne helyettem, a professzorok elé!

— Öl a csúfság, ugy-é?

— Azért szívesen hozok olvasnivalót apámnak!

— Beszélj nekem, hogy haladsz az iskoláddal.

— Jobban haladnék, ha több időm lenne, de…

— Nincs időd a tanulásra? — horkant fel az öreg. — És mire jut időd?  Mivel foglalkozol te titokban.

— Dolgozom…

— Teee? És mit, ha szabad érdeklődnöm?

— Házépítésen.

— Hogy?

— Mesterlevél nélküli ács vagyok.

 

 

Apai áldással, anyai tarisznyával és kevéske zsebpénzzel érkezett Gábris a városba, hogy meghódítsa a tudomány várát, hogy mint elsőszülött fiú, jogi tanulmányok folytatásával emelje a család hírnevét. Nem sok idő múlva a tarisznya is kiürült, a zsebpénz is megfogyatkozott, az atyai áldással pedig nem lehet jóllakni, kérni meg nem engedte a büszkesége. Korgó gyomorral ténfergett a város utcáin, bár lett volna tennivalója elég, már amit a vaskos tankönyvek tanulmányozását illeti, de üres hassal nem fűlött hozzá a foga. Az utca végén szorgoskodó emberek csoportja vonta magára a figyelmét.

— Szaporán, szaporán! — kiabálta mérgesen egy kalapos ember.

Gábris megállt, nézegette, vajon mivel foglalatoskodnak ezek az emberek. Árkot ástak, ügyesen négyszög formában. Egy ház alapja kezdet alakot ölteni.

— Hé, ne tátsd a szádat! — fordult a mérges ember Gábrishoz. — Gyere inkább, fogd meg a dolog végét! De előbb dobd le a kabátodat, nehogy bepiszkolódjon.

— Mit fizetsz?

— Rendes órabért.

Barátunk feldobta egy farakásra a kabátját, feltűrte a nadrágja szárát, és beállt a kubikosok közzé. Sötétig dolgoztak, ekkor a kalapos, aki a munkavezető lehetett, kifizette a munkabért a munkásoknak. Gábris is megkapta a bérét, bár nem sokat, de egy kiadós vacsorára futotta a közeli csapszékben. A többiek persze inkább bort rendeltek, s nyakaltak, ameddig a napszámból tartott.

— Itt legyetek reggel virradatkor! — szólt be a kocsmába a kalapos.

— Ha úgy jövök, mint ma, elfogad? — kérdezte Gábris.

— Mi az, a méltóságos úr csak délben méltóztatik felkelni? — kérdezett vissza csúfondárosan, amit az emberek harsány röhögéssel jutalmaztak.

— Délelőtt úr vagyok, este kódis! — jött a replika.

— Órabéred a munkád után jár — dobta oda a szót beleegyezése jeléül a mérges, s bevágta maga után az ajtót.

Ezzel aztán Gábris az építkezési csoport „délutános” tagja lett. Eleinte nehezen ment a munka, de ahogy teltek a napok összeszokott a munkatársaival, s mire felhúzták a falakat, már tapasztalt kőműves segédként ügyködött közöttük. A falak álltak, következett a tetőszerkezet összeállítása. Igaz ács nem akadt a csoportban, mert a gazda nem akart máshonnan drága napszámért mesterembert hozatni, két asztalossegéd állt neki a gerendák kifaragásának. Gyengén haladtak, sokat boldogtalankodtak.

— Tönkreteszitek a drága anyagot! — szólt rájuk Gábris.

— Mit izélsz? Csináld, ha jobban tudod!

A fiú szó nélkül elvette a szekercét, és az édesapjától ellesett mozdulatokkal nekiállt a munkának. Suhant a vas, hullt a forgács, s nem sok idő múltán készre faragta a fát. A többiek, beleértve a mindig mérges munkavezetőt is szájtátva bámulták.

— Miért nem mondtad, hogy ács vagy?

— Mert nem vagyok.

 

 

Mikor mindezt elmondta az apjának, Mózes Aladár egy méretre vágott rönköt hozatott az udvarra, s ráparancsolt a fiára:

— Ott van minden a szerszámos kamrában, ott van a fa előtted, lássam, hogy lesz belőle szarufa, s ha kész, kapcsold hozzá azt a másikat, ami az eszterhéj alatt van. De úgy, hogy megálljon száz évig!

Gábris könnyed lendülettel dolgozott, még dudorászott is közben, s estére elvégezte a munkát. Még meg sem izzadt.

— Minek neked, fiam a penna? Itt a helyed mellettem! Segédemmé fogadlak, s egy év múlva megkapod a mesterlevelet is!

— Velem meg mi lesz? — ijedt meg Vencel.

— Cseréltek. Te mész a városba, vár rád a kollégyium!

 

Így lett évek múlva híres ügyvéd Vencel, s megbecsült mesterember Gábris.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2015.12.01. @ 19:36 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 622 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.