Megdermedt ezüst gyöngyöknek
lassan aranyló tükrében,
lélek fehér takaróját
megveti a pirkadat.
Kopaszodó fák ágain,
ezerszínű avarágyon,
nyújtózkodó mozdulattal
minden nap tovább marad.
Kopogó rögök hevernek
Isten áldása nyomában,
a dallamok elhalkulnak,
nem maradnak illatok.
Csak a hajnalt festő remény
simogató érintésén,
jégvirágok szirmai közt
felragyogó csillagok.
Legutóbbi módosítás: 2015.11.09. @ 15:13 :: Thököly Vajk