Marthi Anna : Elmúlt

az a perc, mikor magamból útnak indulhatott egy síró patak,

pici könnyek kövekre hullva mosták a felszín alá vágyam,

egy bolond térdelt minden egyes elhallgatásban.

 

kikérdeztem ma is kamillámat, megnéztem tükrében a diófát,

azt hittem az arcod lesz benne, a szörny rám lesett, esetlenül

lengedezve terült el arcom, mintha nekem is ez menne.

 

két lyuk kéri, hogy a régi pulóverem levessem,

de amikor a buszon hagytam, téged újra kaptalak helyette,

és még a kerti asztalon rád eszméltem, te is rám, tudom.

 

régen könnyebben ment a belülről dzsinként kibújó szerelem,

ma miért félős és reszketős minden apró részletben

a hogyan tovább, leszel-e újra belőlem is lágy ragyogás?

Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:54 :: Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1351 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak