Vér patakzik az utcákon,
pusztul az emberi arany,
és már az sincs,
aki a veszteséget,
a végső pusztulást,
felmérje, melynek
mi már tanúi, sem felmérői
nem lehetünk.
Szimbólummá merevedünk,
szoborrá,
s az önpusztítás
legendájának élettelen
alakjai leszünk.
Vértelenül ott fekszünk
az árok szélén,
és miénk csak
az elpusztult világ,
melynek sáncaiban
a mi vérünk hömpölyög,
s a földet sem látja senki,
csak a szennyes vért,
és az sincs, akit ez érdekelne.
A vér elveszítette értékét,
s hömpölyög bús magányban,
ahol nemrégen még emberek
dolgoztak.
Most vér csobog, gördül
hangosan tova, a mi aranyunk,
emberek!
S a kétségbeesett ordítást
nem hallja senki.
