Bereczki Gizella - Libra : Spinning

 

— Huuu! Attól nagyon csinos lesz a nők feneke….— hangzott el egy baráti társaságban a mondat egy jóképű férfi szájából. Arckifejezése hitelesítette tapasztalatát. A popsiformáló módszer, melyről épp szó esett, a spinning volt.

Furcsa szerkezet az ember, legalább is én. Elejtett mondatok, mellékes megjegyzések ragadnak meg a fejemben. Félreseprem őket, de ott lapulnak a sarokban és várakoznak. S egyszer csak egy kérdésre ők adják meg a választ.

Ezt a bizonyos kérdést a barátnőm tette fel egy program egyeztető telefonbeszélgetésünk alkalmával:

— Nem akarsz eljönni velem spinningelni?

S mivel az a sarokban lapuló, várakozó azonnal előugrott, rábólintottam.

Ő már kipróbálta, s bár az első óra után úgy érezte, csak egyféleképpen tud megválni a kerékpár nyergétől, ha eldől vele együtt, a hatás meggyőzte, érdemes folytatni.

Kicsit aggódtam, vajon másnap gond nélkül bejutok-e a munkahelyemre, a várható izomláz ugye… de ezt az ellenérvet is azonnal hatástalanította:

— Pénteken megyünk! Másnap pihenőnap. Otthon aztán senkit nem zavar, ha kapaszkodsz a vécépapír tartóba, hogy fel bírj állni pisilés után.

Ilyen kilátásokkal felvértezve, pénteken közvetlenül munka után behuppantam barátnőm kocsijába, és hivatali kiskosztümömben és fehér lakkcipőmben — kezemben a sporttáskámmal — betipegtem az edzőterembe. A pultos fiú gyanúsan végigmért, de mivel barátnőm felmutatta bérletét és közölte, hogy együtt vagyunk — elhitte, hogy nem egy adóellenőrrel néz farkasszemet.

Gyors átöltözés és irány a terem. A gyors és pontos hölgyek már tekernek, a szikár, izmos, negyvenes edzőbe még az ajtóban botlunk bele. Mi is nyeregbe pattanunk, miután méreteinkhez beállítottuk kerékpárjainkat. A spinning eszközről vajmi kevés tudással rendelkeztem, de mivel gyermekkoromban többet ültem biciklin, mint autóban, gondoltam nem sok újat fogok tanulni. A különbség annyi, hogy itt egy rögzített kerékpárral teszem ugyanazt. Az edzettséggel sincs gond, hisz már a hetente minimum kétszer másfél órás intenzív tánc sem megerőltető.

Ezen véleményem az első tíz perc után megváltozott.

A nyereg kemény és rendkívül kényelmetlen. A lendkerék folytán a pedál, ahová szíjjal kell rögzíteni a lábfejet — nehogy leugorj menet közben — nem áll meg egy percre sem. Nincs rajta fék, ha úgy döntök, hogy lazítok kicsit. S mindezek tetejébe nem csak úgy saját tempójában, komótosan tekerget, aki befizette a díjat. Dehogyis! A tréner utasításainak megfelelően, tervszerűen, hol ülő, hol álló helyzetben, kar és vállgyakorlatokkal, hol sík terepet, hol hegymenetet szimulálva az ellenállás gomb állítgatásával.

 Körbenézek. Itt mindenki így szenved és izzad, vagy csak én? Az első sorban a lila pólós lány úgy teker, mintha az életéért hajtana. A mezőny többi versenyzője tőle leszakadozva, lassabb tempóban, de folyamatosan végzi a gyakorlatokat, melyeknek kezdetét és végét fütty jelzi. No nem ám síppal, hanem csak úgy szabadon, jóskásan.

Az edző így kommunikál velünk, mivel a fülsiketítő zene mellett, ami folyamatosan szól, másként nem tud irányítani.

Fütty, ha indul egy új feladatsor, fütty, ha vége, s közben mutogat.

Állva tekerés, eközben a kormányra hajolva kargyakorlat, mint a fekvőtámaszban, és vissza. Beszív, kifúj, beszív, kifúj.

Hoppá! Pontosan fordítva sikerül! Amikor szívni kellene, fújom. No, gyorsan egy lélegzet visszafojtva, és most jó. Az ütem most már megvan, csak a levegő fogyott el. Úgy érzem, megfulladok.

Ez így nem mehet tovább. Közvetlenül előttem egy hatalmas fenék, mellettem egy másik, és egyik sem fulladozik.

Kipróbálom a monotonitás leküzdésére szakértők által kitalált módszert: elképzelem, hogy öles fákkal szegélyezett hegyi úton tekerek, a tüdőm megtelik a hegyi levegővel, hamarosan elérem azt a csodaszép várat, amit a nap sugarai bearanyoznak. A madarak füttye kísér, elismerésként, hogy erre a kemény hegyi túrára én kerékpárral vállalkoztam.

A kísérlet beválik, néhány percig. Van fütty, de az a tréneré. Van levegő, de azt a buszok kipufogója nyomja be a nyitott ablakon át. Kipipálva a hegymenet, mivel közben az edző jelez, adjunk rá nagyobb ellenállást. A mesekastély gyorsan köddé válik.

— Gyere, gyere, gyere! — hallom a sürgető instrukciót. Értetlenül kémlelek körbe. A résztvevők álló helyzetben, egyre gyorsabb és gyorsabb tempóban tapossák a pedálokat. A látvány fenomenális. Mintha egy kiéhezett kutyacsapat loholna a nyomukban, akik kiszagolták a hátizsákban lapuló gyulai kolbászos szendvicseket. Természetesen senki sem akarja nekik adni. Én sem, hát felpörgetem magam.

Barátnőm két lihegés között odasúgja:

— Te látod az órát? Hol tartunk?

— Igen látom. Biztosan tudni akarod, mennyi van még hátra?

Kérő szemeinek nem bírok ellenállni:

— Már csak egy fél óra! — próbálom szépíteni a helyzetet, nem sok sikerrel.

Az óra második felében rájövök, miért nem fektettek nagyobb hangsúlyt — ezen a nyilván nagyon gondosan megtervezett gépezeten — a nyereg kényelmes kiképzésére. Ez is a program része! Azért, hogy keveset tartsuk rajta a fenekünket. Állva, előre dőlve, bárhogy jobb, mint huzamosabb ideig rajta.

Sorstársaim biztató mosolyából olvasok. Ők is így kezdték. Az örömöt nyújtó mozgásélmény nem az első órák után jelentkezik. Letelik a hatvan perc. A tréner odajön hozzám. Javasolja, hogy szerezzek be magnéziumot, azt kettesével szedjem, és persze lazító krémeket. Csak az első öt óra a nehéz, utána megtanulom a helyes tekerést, légzést, és élvezni fogom — állítja határozottan. 

Megvárom, míg elmegy. Barátnőm példáján okulva, óvatosan csúszok le a gépről. Óvatosságom nem volt hiábavaló. A lábam megrogyik. Elkapom a kormányt, majd összeszedem maradék erőmet, és a papírtörlőért indulok. Így szokás. Örömmel fedezem fel nőtársaim pólóján és kerékpárjain az izzadság jeleit. Nekik is van mit letörölniük.

 Az öltözőben az egyik idősebb, termetes fenék tulajdonosa barátkozni próbál:

— Most kezdted?

— Igen! — felelem, miközben a vizes pólómat, nadrágomat és zoknimat próbálom elkülöníteni a többi, száraz ruhámtól.

— Nagyon rossz az elején, de majd meglátod, óráról órára könnyebb lesz.

Rámosolygok. Jól esik, hogy bíztat. Viszonozni szeretném a kedvességét, s visszakérdezek:

— Te mióta jársz?

— Én már másfél éve — feleli büszkén. 

Döbbenetem palástolandó, lehajlok a cipőmért. No igen! Fenék és fenék között is van különbség. Van, ami engedelmeskedik, van, ami kevésbé. Barátnőmre sandítok. Ebből a szemszögből, lényeges előnnyel állunk a rajtvonalhoz őhozzá képest. Ezek után határozott igen-el válaszolok kíváncsi kérdésére:

— És hogy döntöttél? Folytatod?

Az öltözőt elhagyva szemügyre veszem a helyszínt. Két szinten kondi gépek sokasága, s rajtuk a legkülönbözőbb korosztály. Oldalt kisebb szobák spinning, és egyéb gép nélküli alakformálás céljából.

A lefelé vezető tíz lépcsőfok mindkettőnknek roppant rosszul esik. Bizonyos, hogy aki az emeletre tervezte az öltözőket, soha sem spinningezett.

Büszkén ülünk be újra az autóba. Szinte már látható az eredmény, a ruha is másképp áll rajtunk.

Szervezetünk remekül helyt állt, ezért jutalom jár! — állapítjuk meg, s lelkiismeret furdalás nélkül parkolunk le a legközelebbi McDonaldsnál.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Bereczki Gizella - Libra
Szerző Bereczki Gizella - Libra 79 Írás
Bereczki Gizella a nevem, Debrecen a legkedvesebb tartózkodási helyem. "Mindenevő" vagyok, ha irodalomról van szó. Magam is szivesen írogatok, főként hangulatok ihletnek meg. Hiszek Gárdonyi Géza szavaiban: "Minden műnek akkora az értéke, amekkora rezgést kelthet a szívekben."