Fülsértő csörömpölés vágja el a teremben gyülekező és helyüket kereső emberek zsongását. A zajt okozó pincérfiú fülig vörösödve kíséri végig az ingadozó tálcáján egymásnak ütődő, majd egyensúlyukat vesztett, tehetetlenül zuhanó boros poharak útját. Miután mindkét kezére szüksége van, hogy a tálca felett újra visszanyerje uralmát, csak néhány áldozat hever a kövön, azok viszont olyan apróra szilánkokban, hogy a táncnak meghagyott tér minden négyzetméterén csillog egy-egy darabkájuk. A vendégek egy része nyakát nyújtogatva fürkészi a balesetet, némelyek elégedetlenül fejüket csóválják. Az épp akkor belépő jókedvű társaság kénytelen várakozni, amíg a romeltakarítás tart. Tamás is odakapja a tekintetét, de visszafordítani már nem tudja.
A vidám társaság közepén megpillantja a Nőt. A nyaka görcsösen megfeszül, és néhány másodpercig is eltart, amíg enged a szorítás.
„Hiszen már nincs mitől tartani. Milyen értelmetlen reflex ez!”
Megnyugodva fordul vissza az asztaltársaságához, s örömmel nyugtázza, hogy párja nem vett észre semmit.
„Remélem, nem a közelben telepednek le” — morfondíroz magában, s próbálja figyelmét a szomszédjára irányítani. Eljött a barátnőjével, bár ezt a kört kissé unalmasnak találja. Nyilvánosan nem politizál, a nőkről hallgat, így a férfiakkal a sporton kívül nem tud más témában közös nevezőre jutni. Már évek óta saját vállalkozást vezet, szabadon rendelkezik idejével, míg barátnője és a társaság többi tagja alkalmazottként problémáznak, mindig ugyanazokon a munkahelyi anomáliákon.
A békesség kedvéért kell ma is itt ücsörögni vagy táncolni.
Micsoda buli kerekedett tegnap éjjel egy szimpla névnapból! A haveri kör nem szívesen hagyja ki az ünneplésekből, hiszen igazi társasági ember. Még most is jóleső borzongás fut végig a testén, ha maga elé idézi a csinos pultos lány formás testét. No és azok a kék és olykor zöldben villózó szemek, amik úgy néztek rá, mint egy istenre.
— Drágaságom! Szerinted, nem kellene inkább egy üveg bort rendelni, ahelyett, hogy poharanként kérnénk? — riasztotta fel párja kedves hangja.
Észre sem vette, hogy időközben egy pincérnő állt meg az asztal mellett.
— De igen! Van egy itallap? Mit tudnál ajánlani? — néz fel…
„Nicsak! Milyen helyes fekete!” — gondolja lelkesen, s azonnal közelebb is hajol, hogy a zajban jól értse az ajánlott borok nevét. — „A tegnap estinek is így domborodott a blúza, csak ő vörös” — kalandoztak el újra a gondolatai. A pincérnő érzékeli a „kalandozást”. A jelenet hatása alól kikerülve, sikerül egy könnyű fehérbort kiválasztania.
A zenekar tagjai lassan beszállingóznak, arcukon a fáradtság árnyékolta lelkesedéssel, és hangszereiket igazgatják. Körülnéz, vajon hová ült Ő. Szeme összeszűkül, mint a vadászé, amikor a célt méri be. Megvan. Épp rálát. Hatan ülnek az asztalnál… úgy tűnik párok. Mellette egy fekete hajú férfi. Nagyokat kacagnak, látszik összeszokott, jó hangulatú csapat.
„Vajon észrevett már? No ha nem, akkor teszek róla! Amint a zene megszólal, a táncparkettre perdülök a párocskámmal és kénytelen lesz odanézni.”
A zenészek egy melankolikus, közismert dallal csalogatják a nagyérdeműt a parkettre. Már igazítja lábait, hogy felálljon, amikor a csinos fekete domború formái szemmagasságba kerülnek.
Meghozta a bort. Érzékien felbontja — legalább is ő így látja —, poharába egy ujjnyit önt, mélyen a szemébe néz, s megkéri, kóstolja meg.
Ezzel elúszott a fejében már előre eltervezett „nagy belépő”, mivel a terem szabad része eközben megtelt.
— Drágaságom, valami baj van? — kérdezi búgó hangon párocskája.
— Neeem! Csak kicsit fáradt vagyok! De tudod, én hamar kirúgom magam! — azzal egy csókot lehel a kedves homlokára, aki hajnalban ennél sokkal morcosabban engedte be az ajtón.
De ki tud ellenállni egy olyan megnyugtató bóknak, hogy „ne aggódj, hozzád egy másik nő fel nem érhet” és „olyan vagy, mint egy oltár, tiszta és örök”.
Engesztelésként vállalta be a táncestet, pedig a villózó szemű vörös telefonszáma már kódolva a telefonjában várakozik.
Nem tud betelni a látvánnyal és érzéssel, amikor egy nő elolvad a szavaitól, és a karjaiban. Ez vetett véget házasságának is. Olykor-olykor úgy érezte, hogy most megtalálta az Igazit, már nem kell egyidőben több „táblán” játszania. Azután jön egy naiv lelkű, csodálkozó szemű, csábítóan kerek fenekű, és…
Ha a szüleitől nem inger- és szeretetszegény gyermekkort kap, hanem például némi írói vénát örököl, akkor a „Megtaláltalak”, „Végre megtaláltalak”, „Az vagy nekem” című versekből egy kisebb kötetnyire valóval büszkélkedhetne mára.
A nulláról indulás nem csak anyagi helyzetét és lehetőségeinek korlátait szabta meg. Nem kapott mintát a nőtől — anyától — kapható, odaadó és végtelen szeretetből, szerelemből. Máig úgy érzi magát szeretet-biztonságban, ha konfliktus esetén gyorsan vigasztalódhat a másikkal, avagy a harmadikkal.
A veszekedéseket amúgy is kerüli, minek bántani egymást.
— A nehéz nap tegnap volt — vallja. — Aludjunk rá egyet!
— Gyerünk táncolni, édes! — kiált fel, és már húzza is ki az asztal mögül párját, aki elmélyült beszélgetést folytatott nőtársaival az aktuális divatőrületről, ahol a mérettáblázatból egyszerűen kifelejtik a negyven év feletti, teltebb korosztályt.
A zenészek a bemelegítő összeborulósak után végre rock and roll-ra kapcsolnak. A táncparkett átrendeződik, gyorsan távoznak a lötyögősig még hitelesek, s színre lépnek a táncot jól művelők.
— Ez már igen! Itt meg lehet mutatni, hogyan kell a csípőnek mozognia! — azzal könnyed, laza mozdulatokkal forgatja párját, s elégedett mosollyal az arcán keresi szemével a Nőt. — Vajon eszébe jutnak még az átmulatott éjszakák, a táncbemutatóik, amikor a haverok irigykedve nézték őket?
Meglepődik, az asztaluk üres. Ekkor néhány lépésnyire megpillantja. Táncolnak. Nem is akárhogyan. Igaz, ez a tanult rock and roll, ami fölöttébb mutatós, de minek tanulni azt, aminek belülről kell jönnie. A párja szeme egyre többet téved a három párra, akik láthatóan nagyon élvezik a táncot.
— Ezt biztos tanulták! Szinte egyszerre lépnek — súgja Tamás fülébe, amikor épp magához húzza.
— Biztos! — feleli kedvetlenül, s alig várja, hogy véget érjen a szám, visszaülnek az asztalhoz.
— Kimegyek a mosdóba! — hazudja.
Menekül, nem akarja nézni Őt, amint kipirult arccal és csillogó szemekkel táncol.
A folyosón izzadt párok hűtik magukat, szerencsére egy oldalajtót nyitva talál.
Előveszi a telefonját. Nem hagyhatja befejezetlenül a tegnap éjjel elkezdett történetet. Ő nem az a férfi! A pultos nő neve rendben, no de mi az álnév? Megvan! A falu, ahonnan származik egy „i” képzővel a végén. Az üzlettársai, barátai vagy a haverjai között talál olyat, akire ráfoghatja, hogy vele telefonált, ha véletlenül kíváncsi valaki a híváslistájára szimatolás végett. Bár rutinosan — ha nem kapatos — kitörli a „gyanúra okot adókat”, mielőtt hazaérkezik.
Szereti a világot a maga sokszínűségével. Főként, ha sokszínű a játékba bevont hölgyek palettája. Kell alkalmazott, kiszámítható munkaidő beosztással, kell „szabad” foglalkozású, pl. ügynök, vállalkozó, aki az igényeknek megfelelően napközben is elérhető, s jó, ha van a vendéglátás rapszodikus rendjébe és a vendégek viselkedésébe belefáradt, zárás után vigasztalandó.
A hívás gombon az ujja, amikor az ablakon át észre veszi, a Nő és barátai öltözködnek.
„Ez az! Most a szemébe nézek. Nem térhet ki előlem. A folyosó túl szűk ahhoz, hogy ne találkozzon a tekintetünk. Látni akarom, hogy megbánta, hogy még mindig hatással vagyok rá?”
A távozók könnyű kabátot öltenek magukra, a kora őszi lehűlés még nem csalta elő a nagykabátokat a szekrények mélyéről.
„Még mindig jó nő!” — nézi most már leplezetlenül, ahogy közelít felé. Sokszor eszébe jut, hogy vajon miért nem tudta megtartani? Ugyan, hisz tudja a választ. Okos volt, intuitív és szenvedélyes. Megérezte. Nem lehetett mellette zavartalanul „játszadozni”.
A Nő a táskájában kutat, s épp felpillantani készül.
„No, most!” — szegezi arcára a tekintetét. „Itt az igazság pillanata!”
Ekkor a csini fekete libben látókörébe — eltakarva a kilátást.
— Ízlett a Szekszárdi? — kérdezi, s a megzavarodott szempárba néz.
— Igen! Igen! — hebegi a férfi, majd érzi, amint a nő mellei nekifeszülnek, s elnézések közepette hozzásimulnak, hogy utat adjanak a távozó vendégeknek.
A telihold élvezi a gomolyfelhők játékából kialakuló újabb és újabb felhőképeket, s ennek megfelelően festi meg hol a bokrok, hol a fák sárguló, zsugorodó leveleit ezüst ecsetével…
A megrendelt taxik már nyitott ajtókkal várakoznak. Mindenki beül, csak a Nő áll meg egy pillanatra.
— Nos! Jössz, vagy maradsz? — szól ki egy évődő hang a kocsiból.
— Megyek, megyek… itt ne hagyjatok! — válaszol hangosan.
„Tamás! Te semmit sem változtál!” — legyint magában, és megkönnyebbülten huppan barátja mellé.
Legutóbbi módosítás: 2015.09.07. @ 12:37 :: Bereczki Gizella - Libra
