Változó világban élünk.
Hétköznapjaink híreiben olyan témák szerepelnek, amelyek eddig ismeretlenek voltak: bevándorlás, migráció. Ezrével lepik el Európát a másféle emberek, hozzák a saját kultúrájukat, vagy nem is tudom… nehéz erről bármit is mondani.
Mennek? Maradnak?
Budapesten a Nyugati pályaudvar környékét gondosan fertőtlenítették. Arról nem szólt a híradás, hogy miféle fertőzés miatt. Gondolom, majd kiderül, a közel élők számára bizonyosan.
Válságok mindenütt, a hétköznapi életben, és másutt.
Valahol olvastam a görögországi probléma egyik lehetséges „megoldásáról”. Nevezetesen arról, hogy eladóak a szigeteik, sok millió dollárért. Ha annyi pénzem lenne? Nem, nem vásárolnék! Miért is? Mert tisztességtelen mások szorult helyzetével visszaélni!
Ha lesznek más vevők, megmenti az országot „az” a pénz?
Aligha.
Mi menti meg Európát? Mitől is kellene?
Ezekre a kérdésekre nincs válasz. Pontosabban fogalmazva én nem tudom a választ. Vagy talán sejtem, de jobb hallgatni. A fő „bűnösnek” jó füle, szeme van.
A másságról gondolkodtam. Honnan is indul az élet?
A gyerekekkel. Az ő világuk is más lett. Én még tollal írok, azután ülök a számítógép elé.
Ők — a jövő nemzedék — már ezt az írásmódot nem fogják megismerni. Nincs rá szükség. Ott van előttük a billentyűzet és a tág világ.
Az a fent emlegetett másféle világ.
Igen, én is ebben élek még, még egy kicsit, amennyit a Sors megenged.
Vannak olyan, a forró nyárban hűs bevásárlóközpontok, ahol összefutnak az ismerősök, pár mondatot váltanak. Egy régi kollégámmal találkoztam a minap, másik város más iskolájában tanít, vásároltak a feleségével. Valamikor régen a fia, aki már csaknem felnőtt, hozzám járt logopédiai foglalkozásokra. Felidéztük azokat az éveket.
Aztán mesélt a mostani tanítványairól, matematikát, számítástechnikát tanít. Az utóbbi tantárgy elméleti részét unják a gyerekek. Írni, szöveget szerkeszteni pedig már szinte tudnak, mire hozzá kerülnek. Így aztán gyakran elkóborolnak óra alatt másfelé a gépek mellet, chat-elnek szinte észrevétlen, pár pillanat alatt.
Mások lettek, mint például az ő fia volt.
Mások, de nem rosszabbak — gondolom.
Aztán feldereng előttem a saját másságom — én, aki eddigi életem során felnőttként szinte sehova sem tartoztam, és minden helyzetben otthon voltam, már ami a munkámat illeti… a többi, a magánélet, nos az más, nagyon más!
Eszembe jut egyetlen lány unokám — a két fiú mellett —, Johanna, a kecses mozdulatai, szűk baráti köre. Ott van ő mindenütt, s mégsem, alkalmanként messze néz, de figyel mindenre… majd kedvesen mosolyog. Milyen ismerős viselkedés, mintha magamat látnám, ott voltam, és mégsem.
Maradj kívül, Kislány! — gondolom magamban.
Talán így megmarad egy tiszta lélek-világ, a többit már úgyis megalkották mások…
Vajon hogyan kellene nevelni a felnövekvő nemzedéket, hogy megállják a helyüket ebben a másféle világban?
Nem tudom a választ.
Legutóbbi módosítás: 2015.07.31. @ 16:43 :: Sonkoly Éva
