Sonkoly Éva : Más

Képen: Johanna unokám

Változó világban élünk.

Hétköznapjaink híreiben olyan témák szerepelnek, amelyek eddig ismeretlenek voltak: bevándorlás, migráció. Ezrével lepik el Európát a másféle emberek, hozzák a saját kultúrájukat, vagy nem is tudom… nehéz erről bármit is mondani.

Mennek? Maradnak?

Budapesten a Nyugati pályaudvar környékét gondosan fertőtlenítették. Arról nem szólt a híradás, hogy miféle fertőzés miatt. Gondolom, majd kiderül, a közel élők számára bizonyosan.

Válságok mindenütt, a hétköznapi életben, és másutt.

Valahol olvastam a görögországi probléma egyik lehetséges „megoldásáról”. Nevezetesen arról, hogy eladóak a szigeteik, sok millió dollárért. Ha annyi pénzem lenne? Nem, nem vásárolnék! Miért is? Mert tisztességtelen mások szorult helyzetével visszaélni!

Ha lesznek más vevők, megmenti az országot „az” a pénz?

Aligha.

Mi menti meg Európát? Mitől is kellene?

Ezekre a kérdésekre nincs válasz. Pontosabban fogalmazva én nem tudom a választ. Vagy talán sejtem, de jobb hallgatni. A fő „bűnösnek” jó füle, szeme van.

A másságról gondolkodtam. Honnan is indul az élet?

A gyerekekkel. Az ő világuk is más lett. Én még tollal írok, azután ülök a számítógép elé.

Ők — a jövő nemzedék — már ezt az írásmódot nem fogják megismerni. Nincs rá szükség. Ott van előttük a billentyűzet és a tág világ.

Az a fent emlegetett másféle világ.

Igen, én is ebben élek még, még egy kicsit, amennyit a Sors megenged.

Vannak olyan, a forró nyárban hűs bevásárlóközpontok, ahol összefutnak az ismerősök, pár mondatot váltanak. Egy régi kollégámmal találkoztam a minap, másik város más iskolájában tanít, vásároltak a feleségével. Valamikor régen a fia, aki már csaknem felnőtt, hozzám járt logopédiai foglalkozásokra. Felidéztük azokat az éveket.

Aztán mesélt a mostani tanítványairól, matematikát, számítástechnikát tanít. Az utóbbi tantárgy elméleti részét unják a gyerekek. Írni, szöveget szerkeszteni pedig már szinte tudnak, mire hozzá kerülnek. Így aztán gyakran elkóborolnak óra alatt másfelé a gépek mellet, chat-elnek szinte észrevétlen, pár pillanat alatt.

Mások lettek, mint például az ő fia volt.

Mások, de nem rosszabbak — gondolom.

Aztán feldereng előttem a saját másságom — én, aki eddigi életem során felnőttként szinte sehova sem tartoztam, és minden helyzetben otthon voltam, már ami a munkámat illeti… a többi, a magánélet, nos az más, nagyon más!

Eszembe jut egyetlen lány unokám — a két fiú mellett —, Johanna, a kecses mozdulatai, szűk baráti köre. Ott van ő mindenütt, s mégsem, alkalmanként messze néz, de figyel mindenre… majd kedvesen mosolyog. Milyen ismerős viselkedés, mintha magamat látnám, ott voltam, és mégsem.

Maradj kívül, Kislány! — gondolom magamban.

Talán így megmarad egy tiszta lélek-világ, a többit már úgyis megalkották mások…

Vajon hogyan kellene nevelni a felnövekvő nemzedéket, hogy megállják a helyüket ebben a másféle világban?

 

Nem tudom a választ.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 563 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"