Avi Ben Giora. : Korai lázadás

 

 

A sok költözködés és helyváltoztatás rányomta bélyegét a gyerekünkre is. Óvodás korában ez még alig volt érzékelhető. Hamar be tudott illeszkedni egy adott környezetbe, barátokra is szert tett, ám egy bizonyos idő elteltével furcsa szokásokat vett fel. Egy külön sarokba vonult el játszani, és oda csak azokat engedte be, akiket barátainak választott. Kevesen voltak ilyenek, de valahogy azok is ragaszkodtak ahhoz, hogy más gyerekek rajtuk kívül ne kerülhessenek oda. Az óvónők egy darabig tudomást sem vetek erről. Úgy gondolták ez egy külön „klikk”, hiszen ők mind magyar szülőktől származtak. Noha már elég jól megértették a német szöveget, és képesek is voltak ezen a nyelven kommunikálni, szívesebben használták az otthon használatos magyar nyelvet.

Mikor iskolások lettek, „felrobbantották” ezt a kis közösséget. Nem egy iskolába kerültek, vagy ha mégis, akkor más-más osztályba. Hatan voltak együtt az óvodában, és persze iskolában már hat különböző helyen. Nem volt könnyű egyiknek sem, mert bizony az a német tudás, amit magukba szívtak az oviban nem bizonyult elégségesnek az iskolában. Lányom, a valamikori óvodás „bandafőnök”, nagyon nehezen boldogult az elején. Teljes nyelvkáosz uralkodott a fejében.

Mint egészen kicsiny gyerek a héber nyelvet hallotta. Félig-meddig, ez volt az anyanyelve, de a sors kiszámíthatatlansága következtében, szülei anyanyelvét, a magyart kellett elsajátítania. Az óvodás évek alatt nem is volt sok probléma, mert ahogy fentebb leírtam, hamar be tudott illeszkedni egy csoportba, és a nyelvi különbségeket hamar át tudta hidalni. Ezért válogatta ki azt a pár gyereket a csoportból, akik hozzá hasonlóan a magyar nyelvet használták, mint anyanyelvet, de értettek héberül is, ezeket gyűjtötte maga köré. Valamivel sikerült magának kivívnia, hogy ő legyen a vezető. Ez a szerepe szűnt meg egycsapásra, amikor iskolába került. Pillanatok alatt rá kellett jönnie, hogy magára van utalva, és az eddig „hanyagolt” német nyelvet kell használnia. Ekkor kezdtek előjönni a nyelvi hiányosságok.

Egy nap a tanárnőjétől levelet kaptunk, melyben felhívta a szíves figyelmünket arra, hogy a gyerekünk nehezen tud kommunikálni a környezetével, teljesen kirekesztettnek érzi magát. Nem nagyon barátkozik, és a közös munkákban, játékokban sem tud teljesen részt venni. Azt javasolta, hogy írassuk be a napközibe, ahol külön fognak vele foglalkozni, és próbáljunk vele otthon is német nyelven beszélni. Feleségem jobban bírta a németet, mint én, ezért rá hárult ez a feladat. Az év végére be tudta hozni a hátrányait, és a legjobb tanulók közé küzdötte fel magát. Mindez az előrehaladás a napközinek volt köszönhető, ahol naponta külön német nyelvet tanítottak neki cirka két órában. A második elemiben már ő volt az osztályelső. Hiába próbált barátkozni és társaságot kialakítani magának, falakba ütközött. Akik szintén jól tanultak azok vetélytársat láttak benne, és igyekeztek elzárkózni minden közeledésétől. Nem adta fel!  Azoknak a gyerekeknek a társaságát kereste, akik hozzá hasonlóan nem született németek, más anyanyelvűek voltak. Segített nekik, ezáltal még saját maga is tanult. Persze magára haragított egy csomó német anyanyelvű gyereket, akik lusták voltak tanulni. Sokkal hamarabb tudta megoldani a feladatokat, mint a többi gyerek. Képtelen volt a helyén maradni, felállt óra közben, hogy segítsen társainak. De nem segített mindegyiknek, csak azoknak, akikről tudta, hogy nem is értik a feladatot, vagy ha értik, akkor nem tudják leírni a helyes megoldást. Persze a tanárnő, ezt nem nézte jó szemmel, és állandóan figyelmeztette, maradjon a helyén, ne zavarja az órát.

— De tanárnő — mondta egy alkalommal —, miért nem segíthetek? Nem tudok itt ülni egyhelyben, és várakozni.

A tanárnő ezért, ha látta, hogy készen van előbb, mint a többiek, és jól oldotta meg a feladatát, külön munkákat adott neki, hogy lekösse. Más gyereket ez biztosan zavart volna, és igyekezett volna háttérben maradni, de ő még élvezte is, sőt megtiszteltetésnek vette.

Egyik nap, kénytelen voltam elmenni elé a napközibe. Nem volt kulcsa, mint a többi gyereknek a lakáshoz, mert általában mire hazaért, mi már otthon voltunk. Pontosabban a feleségem. Egyszer közbe jött neki valami, és tovább kellett bent maradnia a munkában. Felhívott telefonon a munkahelyemen, elmondta, hogy már beszélt a napközivel, meghagyta, hogy vigyázzanak a gyerekre amíg én érte megyek. Kénytelen voltam elkéretkezni, de nem keletkezett ebből probléma.

A napköziben az ügyeletes tanárnő félrevont egy pillanatra:

— Látja mit művel a lánya?

Gyorsan körbenéztem, és felfedeztem a lányomat, amint többedmagával egy asztalnál ülnek, és ő osztogatja a feladatokat társainak.

— Tessék mondani, ez most magától jön, avagy a lányom szabadon csinálja?

— Is-is. Ő mindig sokkal korában készen van a feladataival, mint a többi gyerek. Először azzal próbálkoztam, hogy külön példákat adtam neki, azokat is rendre megoldotta, míg egy napon előállt azzal a kéréssel: „hagy segíthessek a többieknek a feladatok megoldásában”. Szóval teljesen magától teszi, amit tesz. Volt egyszer egy fura cselekedete.

— Elmesélné, mert belőle az ilyeneket harapófogóval nem lehet kiszedni.

— Mielőtt elmennének haza — kivétel azok a gyerekek, akikért értük jönnek a szülők — el kell, hogy pakoljanak, kötelesek rendet rakni. Nos a mag lánya ezt úgy oldotta meg egyszer, hogy az egyik társának kezébe nyomta a lapátot meg a seprűt, hogy seperjen, míg a többinek ő rendelkezett, hogy mit csináljanak. A kolléganőm rászólt, hogy micsoda viselkedés ez, hogy ő itt irányítani akar.

 

Szinte természetes, hogy ezt a pályát választotta a lányom, és ma egyetemeken tanít. Az élet furcsa fintora, hogy fizetést persze kap, ám itt már nem ő szabja meg a „tarifát”.

Azt mások gyakorolják.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.