Marthi Anna : Bohóságaink

 

Mohóság jelmeze Tavasz,

mikor virágba bontod szeretni képes arcát

hétköznapoknak,

bohón áhítom vallomásidat,

régiesen, nem bánom,

ha lábamról cipőm leszakad is,

csak bírjam a tehernek

tünde boldogságait.

 

Számra forrt az indulatnak jóízű

kinevetése, és a szót úgy mártom

bele az aktuális figyelmeztetésbe,

rejtsék bölcsen a

megnemkísérthetőt,

temetett múltam már

békésen adagolom velük;

a végtelenbe merészkedő

erőt.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2015.05.05. @ 14:20 :: Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1341 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak