Apáti Kovács Béla : Beszélő tyúkanyó

 

 

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás tengeren, de talán még az üveghegyen is, élt egy öregasszony. Nem volt senkije az egyetlen tyúkocskáján kívül. De ez a tollas jószág nem volt ám közönséges baromfi. Arról volt híres, hogy tudott emberi hangon beszélni. Ez úgy derült ki, hogy egyik nap, amint anyó etette kicsiny állatát, az megszólalt:

— Néne, már nagyon unom a kukoricát, adjál nekem vasmagot!

— Honnan adjak neked vasmagot, amikor olyan szegény vagyok, mint a templom egere. Maholnap már kukoricára sem fog telni.

Másnap a tyúk újból csak mondja:

— Néne, már nagyon unom a kukoricát, adjál nekem ezüst magot!

A második nap sem kapta meg azt a tyúk, amit kívánt. Néne azt remélte, hogy ebből már csak megérti tyúkocskája, hogy szegények, és többé nem zaklatja ilyen kívánságokkal.

Tévedett. Harmadik nap reggelén is megszólalt a szárnyas jószág.

— Néne, már nagyon unom a kukoricát, adjál nekem arany magot!

— Adnék én neked kicsinyke tyúkocskám, még rubint és gyémánt magot is, de kérlek, értsd meg, nagyon szegény vagyok!

— Ez így nem mehet tovább — dobbantott egyet a lábával a tyúk. — Készíts nekem batyut, elmegyek világgá szerencsét próbálni. Addig vissza sem jövök, amíg gazdagok nem leszünk.

Néne megpróbálta meggyőzni, hogy ne menjen el. Ígért neki minden jót, de a tyúkocskát nem tudta lebeszélni. Amit a fejébe vett, abból nem engedett. Hiába sírt és hullatott nagy könnyeket öreg gazdája, szárnya alá kapta batyuját és elindult a nagyvilágba.

Néne sokáig integetett utána a kapuból és szipogva mondta:

— Siess haza, kicsi tyúkocskám!

Tyúkanyó hegyen, völgyön át baktatott, szinte alig pihent valamit. Batyujában volt bőségesen eledel. Vizet meg az útjába kerülő folyókból és pocsolyákból ivott. Éjjelente magas fára telepedett, hogy rókák és kóbor kutyák el ne fogják. Hét nap után megérkezett a király várába. Ott addig könyörgött a kapuban álló strázsának, hogy az végül beengedte. Egyenesen a király színe elé tipegett.

— Mi járatban vagy váramban, tyúkanyó? — kérdezte a király nagyon elcsodálkozva, amikor meglátta a szárnyast a trónteremben.

— Fenséges királyom, életem a kezébe ajánlom! Azért jöttem, hogy munkát keresek.

— Aztán, mihez értesz?

— Bármihez. Adhat nekem akármilyen munkát, egyiket sem utasítom vissza. Meglátja fenséges királyom, olyan jól dolgozok, hogy elégedett lesz velem.

Tetszett a királynak tyúkanyó bátorsága és magabiztossága. Ellenben tanácstalan volt, mert a várban nem talált számára munkát. Akárhogyan is keresett, sehonnan sem hiányzott munkás. Már majdnem elküldte, amikor eszébe jutott, jó barátja, a csillagok királya panaszkodott, hogy a csillagcsibék egyedül, őrizetlenül kószálnak a sötét égen. Nincs tyúkanyó, amely megvédené őket, hogy lepotyogjanak.

— Elvállalnád-e, hogy vigyázz az égi csillagcsibékre? — kérdezte a király.

— Szívesen — jött mindjárt a válasz —, legalább onnan fentről minden éjjel láthatom és vigyázhatok szegény, öreg gazdámra, aki egy aprócska faluban tengeti életét. Kérem, fenséges királyom, fizetség fejéül támogassa nénét némi pénzmaggal, hogy idős korára élhessen békében és nyugalomban.

A király megígérte ezt, és megkötötték az egyezséget. A tyúkanyó felköltözött az égbe. Hosszas keresgélés után megtalálta az elkóborolt csillagcsibéket, és maga köré gyűjtötte valamennyit. Nem engedte meg nekik, hogy elkóricáljanak. Kezdetben ez nem volt könnyű feladat. Mindig akadt egy-egy csibe, amely megpróbált meglógni, de ilyenkor tyúkanyó mérgesen a fejére koppintott a csőrével és mondta:

— Kicsikém, le akarsz pottyanni a földre, ahol a rókák finom pipi húsra ácsingóznak? Jobban teszed, ha szépen itt maradsz köröttem, és szót fogadsz.

Ettől minden csillagcsibe úgy megijedt, hogy soha többé nem merte elhagyni tyúkanyót. Aki ezt nem hiszi, nézzen csak fel éjjel az égre, és ott megláthatja, amint nagy gonddal terelgeti kicsinyeit.

Néne éjjel-nappal várta haza a tyúkocskáját. Egyik nap maga a király látogatta meg az öregasszonyt. Szegényke nem tudta, mi ez a nagy megtiszteltetés, ijedten futott be a kicsi házba. A király utána sietett és megnyugtatta, hogy nem kell félnie.

— Néne, azért jöttem, hogy megköszönjem, amiért ilyen jó tyúkocskát küldtél hozzám. A csillagok királya nem győz hálálkodni.

— Nem küldtem én a felséges királyomhoz, ő maga hagyott itt, mert nagy szegénységben éltünk. Most is olyan szegény vagyok, mint a templom egere — mondta szomorúan és a szemeiben könny csillogott.

A király megsajnálta a nénét és vigasztalni kezdte:

— Azért jöttem, hogy enyhítsek a sorsodon. Ezentúl annyi aranyat és ezüstöt kapsz minden teliholdkor, ahány csillagcsibét meg tudsz számolni a tyúkocskád körül. Attól meg ne tarts, hogy kicsi állatod elhagyott. Napnyugta után nézz fel az égre, és ott megláthatod tyúkanyót, amint nagy gonddal vigyáz kicsinyeire!

Néne megnyugodott, megköszönte a király segítségét és alig várta, hogy besötétedjen. Amint házacskája ablakán besütött a holdsugár, kitipegett az udvarra, ahol felnézett az égre, és boldogan integetett drága barátjának, a Fiastyúknak, aki egykor az udvarában kapirgált.

Talán így volt, talán nem, aki nem hiszi, járjon utána! Itt a vége, fuss el véle! 

 

Legutóbbi módosítás: 2015.05.26. @ 10:07 :: Apáti Kovács Béla

Szerző Apáti Kovács Béla 193 Írás
Mindig szerettem az irodalmat. Számomra az olvasás, olyan, mint más embernek a kenyér. Nem múlik el nap olvasás nélkül.