Marthi Anna : azért szeret

kapcsolódáskor félmeztelen hegyek csillagharmatot gyűjtő éjszakának

takarója alá befekszenek erdők nyújtják ágtestüket mint meredő éteri

mellkasszőröket bont ki a vékony hold sarlókarjával és pásztázza végig

fényujjaival bolyhos levegőjét végenincs tereknek és horizont cérnával

elkeríti tágas birtokát befogva sötét ménesét olymposzon az isteneknek

azalatt szeret ölelkezni fent a lenttel mialatt elalvással pihenné ki sorsa

nehézségeit az ember guruljanak össze házak ösvények gömbölyödjenek

míg fontos csenddé settenkednek a macskaléptű gondolatok s mindennek

fejében kirajzolódik a szellőfodros felhők puhaságára gyűrődő arcú álom

tegnapból átívelő híd a mába közben a nap is odaadja magát hajnaltájban

 

 

Legutóbbi módosítás: 2015.03.02. @ 07:11 :: Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1335 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak