Gondolom, kezdésnek el kellene magyaráznom, mit is jelent a cím.
Hát, íme: olyan genetikai és egyéb tulajdonságok, melyek közvetlen elődeinkben már nem, de az ősibb formákban még megvoltak. Tehát igen komplikált dolog. Az érthetőség kedvéért illene néhány példával megtámogatni a definíciót. Akkor most példálózok. Ha az egyik korábbi felmenőd postás volt, és örökölted a génjeit, akkor most zöld a szemed. Postászöld. Vagy ha valamelyik ősöd börtönben töltött el néhány boldog évet, akkor neked a csíkos ruhák állnak jól. Ha a nagyid nem tudott flamandul, akkor nagy valószínűséggel te sem tudsz. Lehet a semmit is örökölni. Erre jó példa, hogy semmit sem örököltem a Rotschildéktól, noha nem is rokonaim. Akkor ez, gondolom, már érthető, tehát léphetünk tovább.
Miért is mondtam el mindezt nektek? Mert a nagymamám görög volt. Sajnos egy szavát sem értettem. Ebben persze az is közrejátszhatott, hogy a születésem előtt jó néhány évvel meghalt.
Most jön a történet.
Egy alkalommal felkerekedtem kis családommal, hogy megkeressem őseim lába nyomát Göröghonban.
A repülőút nem nagyon tetézte a hazatérés örömét. Gyermekkorom hajnala óta nem tudok repülni, és azóta sem ambicionálom ezt a sportot. Annál is kevésbé, mert tanultam egy híres ősöm esetéből, aki földre szállt angyal lett, rögtön a landolás pillanatában. A későbbiekben, mint autóbuszmárka szárnyalt tovább.
A repülőutat inkább most nem részletezném, elég legyen annyi, hogy a kis zacskók helyett hátizsákot kértem.
Azután, nagy meglepetésemre, gondolom, lezuhanásunk előtt néhány perccel, megérkeztünk Krétára, pedig már az atavizmus tünetei kezdtek kiütközni rajtam. Az arcszínem a görögdinnye kabátjára emlékezetett. Ez volt a negatív tünet. Volt pozitív is. Csodák csodája, de megértettem azt a mondatot, amelyet az ekkor elém kerülő első ember mondott. Nem sokat von le nyelvtudásom értékéből, hogy ez az idegenvezető volt. Tipikus atavisztikus jelenség volt. Ő magyar, és nekem is vannak magyar felmenőim. Hiába, a gének nem válnak vízzé.
A busz előállt, és pillanatok alatt a szállásunkra repített bennünket.
Csodás apartman volt. Tengerre néző, ahogy ígérték. Tiszta időben, ám ezt nem tették hozzá.
Maga a sziget gyönyörűséges. Amerre tekintek, a végtelen tenger, ezt mondták az utazási irodában. Itt jó lehet kutyát tartani, mert nem tud elkódorogni. Persze Ausztráliában sem nagyon tudna.
Készülődünk a bemutatkozó estélyre. Készülődöm én is. Rohamtempóban görögikumokkal pótolom a folyadékveszteséget. Ouzó, mellé, elé, közé, és utána valami folyékony napsugár. Tán bor? Némi tartalékot is képezek belőlük.
Tán torgok? Apa a család büszkesége.
Valahogy odatángálódom a bulira. Óriási a felhajtás. Megasznobi. Az úszómedence sokszínű lufikkal tele. Hatalmas hidegtálak ezernyi minden jóval. Rajtuk marcipánvirágok özöne. Valamint rengeteg tejszőke, NDK-vörösre sült márkás német turista.
Már megérte a pénzt ez az út. Nem mellesleg a cég fizette.
Imádom a marcipánt, ezért bekerítek egy díszes tálat. Leszakajtok egy szépséges marcipánvirágot a tetejéről. Megkóstolom. Nagyon úgy néz ki, hogy itt fából van a marcipán.
Letelepszünk egy asztalhoz. A pincér rögvest hoz ezt-azt. Mondja, hogy mik ezek, de még nem tud magyarul. Szemrevételezem az okosságot. Van itt mindenféle tengeri bigyó. A legundorítóbb egy sokkezű valami, tele apró vécépumpákkal.
Egye meg a fene!
Soktagú buzuki-zenekar vérforraló szirtakiba kezd. A tetemes mennyiségű elfogyasztott sör megtette a hatását. Útja végéhez ért. Csak még meg kellene keresni az elterelő utat. Sajna a nagyim valószínűleg soha nem érdeklődött a férfivécé iránt, így nem tudtam megkérdezni, hol van. Felállok az asztaltól és toporgok. A zenészek veszik a lapot, és berángatnak táncolni. Két oldalról a vállamra teszik a kezüket, és indul a tánc. Egyre gyorsabb a zene. Szinte futunk már. Nem esik nehezemre. Menne ez zene nélkül is.
A közönség meg csak gyűlik, és gyűlik. Tetszik nekik a mozgásom, ami már-már görcsös vonaglás. Mert az is. A zenészek érzik bennem a görög virtust. Újabb tájjellegű kunszttal kínálnak meg. Letesznek egy poharat a padlóra, és elvileg borral töltik meg. Velem kivételt tesznek, és három deci ouzót kapok. A feladat: fekvőtámaszból csak foggal felemelni és meginni. Nem gond. Ittam én már minden pózban. Felemelem, aztán mint a pinty, lenyelem az italt, oldalra rántom a fejem, és már repül is a pohár a németek asztalára, ahogy ezt a görögöknél csinálni kell. Ez a nagyi miket nem tudott! Csak szabaduljak már. Lenne egy kis dolgom. Kisdolgom.
A zenészek ölelgetnek, gratulálnak. Csordultig teli van a szívük velem, de én is csordultig teli vagyok.
Vágyakozva pillantok az egyetlen vizes dologra, a medencére. Rövid futás után festői ívben fejest ugrok, be a lufik közé. A németek felpattannak a helyükről, és utánam ugrálnak. Teli a víz emberekkel. Oda a dekoráció. Sokba fog ez kerülni valakinek. Kiszállok, és menet közben ékes németséggel a pincérhez szólok. Írja a számlánkhoz, és gavallérosan a németek asztala felé mutatok.
De kanyarodjunk vissza az atavizmushoz. Holnap reggel felkeresem a rokonokat. Valahol itt kell lenniük. Majd érdeklődni fogok. Addigra, gondolom, a nyelv is előjön belőlem. A nagymamámat Kolofonosznak hívták. Ezt itt úgy ejtik, Onasszisz.
Nem várok tőlük mást, csak egy kis szeretetet.
Legutóbbi módosítás: 2015.01.25. @ 12:19 :: Zilahy Tamás