Karjaimba omlott lelked én
nem vigyáztam, nem óvtam,
Csendjeim harangjai pedig
félreverten zúgtak, kongtak,
üresen, mint kiszáradt folyómeder,
melyben egykor hínárok és nádak
virultak, halrajok csobbanását,
vízimadarak zaját hallgattuk,
s versengve találgattuk, éppen
melyik madár kurjant az éjbe.
De csendjeim csendek voltak,
vészt jósló, mély csendek…
hallgatásom félreértetted,
s most te hallgatsz naphosszat
nekem.
Mondd, mi lehet még?
Mondd, mi jöhet még?
Mondd, csak mondj valamit, kérlek,
Ne kelljen ezt a mélyhideg csendet
hallgatnom kihűlt falak közt bénán.
Minden gondom körülötted leng,
mint rég kihűlt őszi csend,
minden csendpillanat érted ordít,
minden porcikám kívánja léted,
s mindenem sajog hiányod miatt,
csak ebből, kérlek,
hadd gyógyuljak ki végleg.
Nagyon szeretlek kedvesem.
Legutóbbi módosítás: 2015.01.28. @ 19:54 :: Tarány Sándor
