Nemrég bukott alá a napkorong. Állok az ablak előtt, ott távol millió csillag ragyog.
Kicsit megnyitom az ablakot, élvezem a friss levegőt, s felnézek a magasba. Íme a legfényesebb csillag, az a rég választott.
Meleg ölelés vesz körül, abból a csillagválasztási időből.
— Melyiket szeretnéd? — kérdezi egy kedves hang.
— Ott, azt a ragyogót!
— Az Esthajnalcsillagot?
— Igen, azt a fényeset!
Mennyire érdekes… sokfelé laktam, más városban születtem, mint ahol élek, sokat utaztam, de felhőtlen esteken ez a csillag mindig ott volt velem, ha az égre néztem. Talán nem is véletlen, hiszen kalauz csillagnak is mondják.
A másik nevét csak később ismertem meg. Vénusz és a legendák világa. Az ókori eget kutató szemek, görögök, rómaiak…
Nemrég olvastam, hogy az utóbbi tizenöt évben lassult a mozgása.
Annyit néztem, magamhoz igéztem?
Még a gondolat is mosolyt fakaszt bennem. Ez is amolyan városi legenda lehetne, ha tudnák mások… Egész vidám lettem, hiszen a levegő is frissült közben.
Az égre téved tekintetem. Milyen messze minden csillag, térben, és időben is.
A csillagválasztásos ölelés is már csak emlék. Meghitten bújtam Nagymamám ölébe akkor… az is csak a messzeség.
Elérhetetlen, mint az Esthajnalcsillag.
Azt mondják, ahogy éveink sokasodnak egyre többet gondolunk a múltra, gyermek- s ifjúkorunkra.
Nem tudom, lehet igaz is.
— Meglátod, téged nem bánthat senki, mindig vigyázok rád…. — hallom a messze távolból. Lassan körbe ölel a bársonyos sötétség, mint akkor.
Régen írott soraim jutnak eszembe:
„Gyermekkorom szeretet-kalácsának morzsáin élek…”
Felmérhetetlen, milyen sok az a morzsa. Hiszen bőven jutott belőle másoknak, mások gyermekeinek, és ami maradt mintha megsokszorozódna minden elajándékozott kis csipetnél…
Csak most érzem, amikor újra télbe fordult az idő kereke, az a nyári este milyen kellemes meleget árasztott a szívembe. Hideg az idő, a szél, napok mennek, jönnek újak, ki tudja, meddig nézhetem választott csillagomat…
Legutóbbi módosítás: 2015.01.23. @ 14:17 :: Sonkoly Éva
