Lénárt Anna : Misa

— Misa bácsi vett egy üveg pálinkát — újságolta örömmel Katica. Arcát eltakarta a sok szeplő, ami még erőteljesebben kirajzolódott, ha izgatott volt.

Időnként, a jó öreg legurított a torkán pár kupica szívmelengető itókát és a gyerekek ezt jól tudták. Ilyenkor összegyűlt az uradalom apraja-nagyja. Ugratták az idős embert, incselkedtek vele, és tetszett nekik, ha ő, az italtól dülöngélve, meg-megzavarta őket, valami idegen nyelven, érthetetlen szavakat mormogva a bajsza alatt.

Ágika ült a diófa alatt és olvasott. Megrázta a fejét. Ő már egy kicsivel nagyobb volt a többi kölyöknél. Rosszallóan nézett Katicára.

— Hagyjátok békén az öreget! Nagy bánata van neki. — A gyermekzsivaj pillanatok alatt elült és mindnyájan leültek Ágika köré a fűre. Az apróságok kikerekedett szemekkel figyelték a kislányt, és ő elkezdett mesélni…

— Tegnap este hallottam, amikor anyukám mondta az apukámnak:

 

— Misa, holnap megint be lesz rúgva.

Apám legyintett. Édesanyám húzta a cihát, apám ült a sámlin és pipázott.

— Nem lesz ennek jó vége, előbb-utóbb a gazda is szóvá fogja tenni. Beszélj vele, hátha…

— Ugyan, erigy má! Te, mit tenné a helyibe? Csuda, hogy még megvan. Jó ember. A gazda tuggya jó. Van becsülete. — Nagyot szívott a pipából. — Ne báncsad má!

Anyám nem szólt semmit, csak csóválta a fejét. Megigazgatta a párnákat, leült az ágy szélére. Eltelt pár perc, míg megkérdezte apámat.

— Misa hány éve van itt?

Édesapám megvakarta a füle tövét, mélyen lelélegezte a pipa füstjét és csak utána szólalt meg.

— Még a nagy háborúban esett fogságba. Azóta már eltelt több mint húsz év. Szegény ember. Csodákozol, ha néha bérúg? Nézd meg itt a faluban, van jó pár anyaszomorító, aki nap, mint nap bérúg, pedig nem is vóna oka rá. Ez meg csak pénzosztáskor néz az üveg aljára. Ne sajnáljad tőle! A helyébe én már rég …

— Maga, mit már rég? — vágott közbe anyám az apám mondandójába és gyorsan keresztet vetett.

Apám csak legyintett, jelezve, részéről a téma lezárva. Anyám ült a vetett ágy szélén és nagyokat sóhajtozott.

— Sajnálom szegény párát. Gondolj csak bele, hadifogságba kerülsz egy idegen országban, évekig börtönben ülsz, majd kihelyeznek ide az uradalomba robotra. Hosszú évek telnek el magányban, eleinte még a nyelvet sem beszéled, ami még elviselhetetlenebbé teszi az egyedüllétet. Otthon, számodra itt nincs, itt csak megtűrnek. Van egy ócska priccsed, ahol álomra hajthatod fejed, és egy deszkákból összetákolt szekrényed, ahol rongyaidat és pár, az előző életedből megmaradt emléked őrzöd. Egy megsárgult fényképet, ami feleséged és gyermekeid ábrázolja, amit akkor adott a szeretett asszony, amikor magadra öltötted a katonaruhát, és elindultál egy idegen országba harcolni, valamiért, amit már akkor sem értettél. A Bözsi mesélte, hogy évekkel ezelőtt elmehetett volna, de ő maradni akart. Nem akart hazamenni, mert tudta, otthon mindenki halottnak hiszi, és nem akarta feldúlni asszonya és gyermekei életét. A Bözsi azt mondta, nem akarja feltépni a régi sebeket. Ő ott meghalt. Szomorú. Van az a nóta, amit ittasan énekelni szokott. Tudod.

Apám csak pöfékelt, majd elkezdte dúdolni. Anyám felállt és kiment a konyhába. Apám nagyon halkan utána szólt. Szerintem édesanyám nem is hallotta meg.

— Én nem tudnék nélkületek idegenben élni.

 

A gyerekek Ágikát szó nélkül hallgatták végig. Pár pillanatig némán ültek.

— Szegény Misa — szólalt meg egy kisfiú. — Nem lehetett könnyű az élete. Ő tanított meg ostort készíteni.

— Nekem maga által faragott furulyát adott. Nagyon szép hangja van — mondta egy másik gyerek.

— Az én babámnak meg babakocsit faragott — tette hozzá egy kislány.

Kiderült, a kis csapat minden tagját megtanította valamire és mindenki kapott már tőle ajándékot. Egy alig hat esztendős kislány babája haját simogatta és pityergett.

— Nem akarom, hogy apukám elmenjen.

Ágika megsimogatta a fejét, arcon csókolta és megnyugtatta, az ő apukája nem fog elmenni, itt marad vele és testvéreivel.

Kezdett sötétedni. A gyerekek mind hazamentek vacsorázni. Meleg nyári este volt. A lemenő nap utolsó sugarai táncot jártak a kis parasztházak fehérre meszelt falán. A máskor gyermekek hangjától, kacagásától hangos utca most elcsendesedett. Misa elindult a kocsmából haza. Részegen, kezében a délután vásárolt pálinka. A gyerekek számára értetlen nyelven beszélt, az anyanyelvén, amit egy háború sem tudott kitörölni a szívéből. Az otthoniakra gondolt. Meghúzta az üveget. Dülöngélve a lakása felé indult. Szétnézett… valami hiányzott. Nem tudta mi, de most valahogy még jobban idegennek érezte magát. Megállt egy pillanatra… hallgatózott. Nekitámaszkodott a nagy diófának, még egy kortyot ivott az üvegből. Ordítani akart. Kikiabálni magából a fájdalmat. Az ég felé emelte szemeit, kereste az Istent. Nem találta. Érezte, ma valahogy más, mint máskor. Leült a fa mellé, hátát a törzsének támasztotta. Letette maga mellé az üveget. Beletúrt a hajába… és elkezdett énekelni. Az anyanyelvén.

— Nyima hleba, nyima só, nyima zsena harasó…

 Ágika és a többi gyerek a nyitott ablakon át, hallgatta az éneket. Ma még szomorúbbnak tűnt, mint máskor. Az utcára csönd telepedett, csak Misa sóhajtásai törte meg néha. Ma nem volt olyan család, ahol nem hangzott volna el a kérdés:

— Miről énekel Misa?

— Nincsen kenyér, nincsen só, nincsen feleségem jó… — volt rá mindenhol a válasz, egy mély sóhaj kíséretében.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2015.01.27. @ 13:00 :: Lénárt Anna
Szerző Lénárt Anna 140 Írás
Három családos elvált nő vagyok. Gyermekeim kirepültek a fészekből, egyedül élek. Köztisztviselőként dolgozom, a feladataimat legjobb tudásom szerint látom el. Lelkiismeretes embernek tartom magam.Szeretem az embereket, átérzem gondjukat és ha tudok segítek. Megpróbálom a legrosszabb dolgokból is a legjobbat kihozni, mert azt tartom az élet túl rövid ahhoz, hogy megkeseredve éljünk. Sok mindenre megtanított az élet, elsősorban arra, hogy sosem adjam fel. Ha reggel borult az égbolt nem arra gondolok, hogy esni fog, inkább annak örülök, hogy még nem esik. Verseket gyermekkorom óta írok. Az általam írt versek "én vagyok", tükrözik a lelkem, a vágyaim, átölelik az életem. Romantikus embernek tartom magam, a halak csillagjegyre jellemző tulajdonságok szinte mind jelentkezik nálam. Alföldi lány lévén kívánkozom a hegyek közé. Ha tehetem a szabad időmet hegyes vidéken, sétával töltöm. Igaz kevés ilyen akad, de ha adódik akkor kihasználom a lehetőséget.