Dezső Ilona Anna : A tükör

Illusztráció: saját kép. Címe: Megemlékezés. Anyaga: vászon-akril. Mérete: 40 x 40 cm.

 

A reggeli nap csiklandozza sarkait. Mily csodás, amikor így csillog… A függöny pille könnyen lebben előtte egyet-kettőt, kacéran megsimogatja, majd egy hirtelen támadt nagyobb fuvallat egészen félrelöki.

Huncutkodsz velem? kérdi, önmagában gyönyörködve a nő.

A tükör, melynek felülete méreg drága üvegből készült, s melynek alja valódi ezüst, visszamosolyog. Mélyülnek gödröcskéi a szája sarkában. De furcsa is ez a bútordarab, incselkedik vele egy keveset, majd kihívóan kelleti bájait.

Képes vagy megfordítani? Hát szabad ezt? Előveszi hajkeféjét, apró finom mozdulatokkal kibontja aranyló fürtjeit. Milyen sokáig vártam, míg megnőttél végre. Elégedetten húzza vállára, majd egy hanyag mozdulattal ráz fején egyet előre, egyet hátra, s a finom selyem, ami arcát körbeövezi szinte szálanként, mint egy lassított filmben, borzolódik egy egésszé, betakarva hófehér vállait. A kéz öntudatlanul simítja végig, picit lejjebb merészkedik, s kioldja pizsamájának felső gombját.

Megnézi magát jobbról, balról, bár már jól ismert a kép, de valahogyan ma reggel ez a szokásosnál is tetszetősebbnek tűnik. Sokat dolgozott rajta, míg végre ilyen lett. Tornázni járt, nyúzta a testét, mindenféle kencékkel finomította bőrét. Most elégedetten néz szembe önmagával. A küllem csodás… S ekkor, csak ekkor… ó! Mi az ott? Ijed meg, a feje búbján kivillanó, a többitől elütő sokkal vastagabb furcsa színű hajszáltól. Homloka összerándul, ez nem lehet igaz… Mire elérte célját, megöregedett? Á nem, hiszen csak harminc… na, mindegy hány… A lényeg, most éli női valójának fénykorát. Nagy gonddal különíti el a többitől, erőteljesen ránt egyet rajta. Felszisszen, hiszen fájdalommal jár a fiatalítás. Máris ott van kezében a gondot okozó lázadó.

Ejnye, te csúnya, majd elrontottad a kedvemet. S mire ezt kimondja, megpillantja saját profilját a tükör szélében. Közelebb húzódik. Még közelebb. Istenem! Ez végképp nem lehet, ilyen csúfság nem történhet meg velem… Oldalt, arcának egyik kis zugocskájában, ahol a fonákján színezett üveg, fénnyel nem bír, tükröz egy jókora, barna, mit barna, már majd fekete, szőrt. Mérgében kirántja a fésülködő asztalka fiókját. Keres, kutat, míg finom ujjai rátalálnak a már jól ismert eszközre. Végre, megvagy! A fémcsipesz, aminek használatában már igen nagy tapasztalattal bírhat, kegyetlenül megkaparintja a kéretlen csúfságot. Hopp! Te kis gonosz! Megvagy! Szisszen még nagyobbat, mint korábban a hajszál eltávolításánál, s diadalittasan emeli fel egészen szeme vonaláig, megmutatva magának a fény felé tartva a bűnös, a merész, vaskos szőrszálat, amit sikerült tövestül kicibálnia. Ajkát csücsörítve fúj egy nagyot, s az eltűnik valamerre a szoba levegőjében keringő porszemek takarásában.

Az ablak ekkor jókorát koccan, feltámad a szél. A korábban még lágyan simogató nap is eltűnik, belegöngyöli magát egy aprócska habos köpenybe, amiről mi földi halandók azt hisszük, hogy felhő. Víz és némi ez meg az keveredése, gáznemű, majd ha ezzel meg azzal találkozik megint cseppfolyóssá váltan visszaadja magát nekünk, akik mindennel bírunk, hiszen mi vagyunk az ember.

Elégedetten csettint egyet, majd arcát egészen közel viszi a hideg anyaghoz, hogy átvizsgálhassa bőrének minden apró részletét még tüzetesebben, mint korábban tette. Ott, az orra hegyén egy tágabb pórus… Amott, a bal szeme sarkában, megjelent az első szarkaláb… S ekkor, no, ekkor… történik meg mindaz, ami rémálmainak legborzalmasabb eseménye volt már gyermekkorától kezdve… Hatalmas durranással becsapódik az ablak. A tükör, az üveg, a gonosz, a mindent kitakaró rém, éktelen csörömpöléssel megreped. Mire elugorhatna, darabokra hullva ölébe esik. Mindkét kezét, még az arcát is emitt-amott alaposan összefirkálja a mögüle kiszabaduló ezüst. Jaj! Ordít nagyot. Erre az ajtó kicsapódik, az ablak még nagyobb robajjal ütődik neki tartó pillérének, az előtte lévő tükör csonkjába a mérgesen magát dobáló függöny teljesen belegabalyodik.

Mi történt? kiabálja a háta mögül egy férfihang.

Semmi próbálja kipréselni magából cérnavékony megtört hangon legújabb hazugságát. Csak a tükör, az a fránya cserbenhagyott. Maradék csonkjában felfedezni véli korábbi önmagát, apró sebekkel ajka környékén. Már nem simítja végig arcát, megadja magát. Hátulról, gondos kéz öleli át. Elővesz zsebéből egy puha kendőt, letörli szeméből kikívánkozó könnyeit.

Ne félj, semmiség, csak épp megkarcolt. Vihar közeleg.

A nő remegő térddel feláll, öléből csak úgy hullnak az üvegszilánkok. Az egymást hajkurászó fénynyalábok hol egyik, hol másik csonka darabot világítják meg, de mindez őt már nem érdekli.

Menjetek rázza le pizsamája nadrágjáról is őket. Majd fölszed a porszívó, ha már ennyire meguntátok az életet…

A férfi becsukja az ablakot, kiszabadítja a kettészakadt függöny darabjait a maradék üvegtörmelék rabságából. Így jár az, aki tükrét az ablak alá teszi morogja magában, de csak halkan, nehogy meghallja asszonya. Átöleli kétségbeesetten remegő, vékony testét. Hatalmas dörrenés. Az egyre magasabbra nyúló, egybeforró sziluettek fénycsóvában égnek. Forróság tölt el mindent, lázuk fokozódik, eltűnnek a szoba egy takarosabb helyére, hol nem kíváncsiskodhat tovább, nem is bosszanthatja őket a rakoncátlan, haraggal dúló sok elem.

 

Legutóbb szerkesztette - Dezső Ilona Anna
Szerző Dezső Ilona Anna 80 Írás
Dezső Ilona Anna, 53 éves vagyok. Nagyrábén élek, a Sárrét egyik kis falújában Magyarországon. Nagy szerelmem a festészet, és az irodalom. A Batsányi-Cserhát Művészkör országos titkára, a Szent Lázár Katonai és Ispotályos Lovagrend dámája (lovagtisztje) vagyok.