Kozák Mari : Levél hozzád

 

 

Mióta elmentél,
csak összekapaszkodott álmok
nehéz sóhaja kérezkedik
valaha emlékeket dédelgető
üres tenyerembe.
Megfakult fénykép álldogál
lesütött szemmel az íróasztal
fényesre simított sarkán,
a gyertya is elfeledte lángját,
párnád még őrzi
tavaszt idéző szerelmes
ölelések illatát,
és fehér lepedőn álmodik a vágy.

 

Ajtórésén lopakodik be
a mindigmagány,
és sietve foglalja el helyét
a vén fotel ölén.
Néha megáll az idő
a fényesre sírt ablakszemek előtt,
lesve a távoli jövőt,
hisz mióta elmentél,
örök fagy tépi a fák fejét,
ide bentre is beköltözött
a hosszú tél.

 

Néha madarak jönnek
szárnyuk alá rejtett
ősz csókját magukon őrző
száraz levelekre írt üzenettel,
máskor szél veri a tetőt,
és én hiszem,
te küldted az érkezőt.

 

De te elmentél…
Én magamra öltöttem
a gyász fekete ruháját
és zsebemben is csak üres,
megválaszolatlan kérdések
keseregnek.
Hallgatnak a percek,
az óra a falon
mindig éjfélt mutat,
az öreg zongora
(mit annyira szerettél)
billentyűit hallgatásra kérve
áll némán a sarokba’.

 

Hát minek is kellene
tavaszt kiáltani a szónak,
varjak helyett
galambnak repülni a házak felett,
mocskos szájú kémények
imát nem, de szitkot szórva
ordítanak éjjelente.
Nem riaszt kandalló
jégcsap csókjával szépülő telet,
a lépés visszafordul,
odaveszett a szeretet.

 

Mert mióta elmentél:
a száj nem nevet,
hallgat a szó,
keserű könny pereg,
kint a fagy tekereg,
s bent hiányod.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette > Kozák Mari
Szerző Kozák Mari 117 Írás
Kozák Mari vagyok, tanító. Ma már csak olyan öreg tanító. Az évek elteltek és nyugdíjba vonultam. Egy kis városban élek, közel a megyeszékhelyhez, Debrecenhez. A városom, ahol éltem és tanítottam, és ahol ma is élek, Biharkeresztes. Három gyermekem van, két lány és egy fiú. Valójában, már felnőttek és ketten a maguk útján járnak, csak a fiam van még a közelemben, Ő még egyetemista. Már fiatal koromban is nagyon szerettem olvasni, és persze írogatni is. Korai próbálkozások voltak, de hittem, hogy szép és jó, amit teszek. Fiatalon kezdtem el tanítani, a gyermekek szeretete benne volt a génjeimben, hiszen ezt tanultam anyámtól is, aki óvott és védett minket mindentől. Az évek során, hivatásommá vált a munkám, örültem, minden kis sikernek, ami a gyerekekkel összeköthetett. Nekem a tanítás mindig örömet szerzett, soha nem volt teher és nyűg. Azt hiszem, igazi falusi tanító voltam. Vagy tíz évvel ezelőtt, becsempésztem az olvasás órákra a saját meséimet és gyermekeknek szóló verseimet, és boldogan tapasztaltam, hogy szeretik kis tanítványaim. Egyre többet és többször írtam nekik, hálás hallgatóim lettek, és nagyon közel kerültek szívemhez. Aztán később már más versek akartak kikérezkedni, onnan legbelülről és én engedtem is, hogy jöjjenek. Azóta, ha valamit látok, vagy érzek, ha bánt az élet vagy éppen örülök valaminek, ha tehetem, leírom érzéseimet. Szeretem a szépet és a szépséget, a szívnek és a szívhez szólót. Talán a verseim is a szépséget juttatják el az emberekhez.