Már kárpótlás az is, ha elképzelem a magány jobbik fivérét: egyedüllétemet.
Nem sokáig, csak egy órácskára, míg habfürdőt veszek, és azon elmélkedni
sem lenne rossz, az én időm eljön-e, valahol a hűs ég alatt, mikor egy nyári
délelőtt, élniakarás vesz rajtam szerető szívet, és buborékképpé teszi a hős
férfiembert, akit most még a képzelet cipel, elereszti néha, de a karakter-én,
annak lenyomatát beleszövi minden naplementébe, hajnalhasadásba, izgága
adok-kapokká, e buborékgyártó monológmagány. Itt még fortyog hűséggel
telve a teremtéskohó, ha kiválik belőle, kicsap a nekem való, kristályosodni
látszik, kevéske csillogó megpörkölt könnyszünet után, ábrándozáslavinákat
omlaszt, s megfagyott jégvirágostól nézek ki ablakán, üvegcsend honol, de
el nem törik, reménytapasztalással kötözöm be, kerek holdbajoknak érzeteit.
Legutóbbi módosítás: 2014.10.19. @ 17:55 :: Marthi Anna
