Nézi. Nézi a képeket,
nem szereti a látványt,
látván, hogy szerinte,
semmi sem változott.
Megint, megint.
Int, integet a mutatóujja.
Ön megint eget fényképezett,
ez így tovább nem mehet
a tér végtelen, nem tűri, hogy maga itt kis
apró, lényegtelen részletekbe vesszen bele.
De hát, itt a képek lényege épp a vég hiánya,
a hiány keresése, az űr kutatása,
hogy űrkutat ásva, csillagvizet nyerjek.
Ön menthetetlen, javíthatatlan,
holdkóros elme!
Vág szavamba,
sérteget.
Feldühödjek, lépre menjek?
Erre mi mást léphetek?
De nem.
A lényeg ez:
nemesi hidegvér, idegtelen
ridegség, használva
a nem idegen, zsigeri didergést.
A lényeg tehát, a hozzáállás,
hogy vacogsz, vagy
hűbérúrbél hűt belülről.
Nyugodt vagyok.
Nyugtat a tó látványa innen messzebbről,
meg a levél nyugtató, a bevett. Még reggelről,
a bevett szokás szerint.
Hal vagyok szinte, vagy kígyó.
A lelkem reinkarnált egy következő szintre
vagy csak kivetültem hirtelen.
A tó vize csillog, elfolyok a térben
még ő furcsán méreget, hogy mért nem eregetek
mérgezett szövegbuborék-fellegeket
a számon át rá, hogy Ő, felsőbbrendűen értésemre adhassa
elsőbbrendűségét.
Szemet nézünk. Farkast.
És ekkor a háttérben elhúz egy Barkas,
hogy korban a helyére rakja
ezt a kis, hatalomkafitogtatást.
Mikor a pillája megrebben, fogat kaffogtat,
lehull a full előkelő álca, hogy hurok alá való, alávaló lénye keljen elő.
Sznobtalanítás.
Kérjük a padlásokon, pincékben felgyűlt haszontalan ideákat, szabályokat, rezsimeket
ne tárolja, ne használja tovább!
Ezeket a veszélyes hulladékokat helyezze a Szabad Ötletek Minisztériuma által biztosított zsákokba, amik minden páros hét szerdáján összegyűjtésre, majd megsemmisítésre kerülnek. Óvjuk együtt társadalmunk!
