az utcán foghíjas lámpasor,
itt-ott fényfolt, de az is minek,
háztetőkön szendereg a por,
tüsszent az est, majd tovább siet.
csorba csend a kapualjakban,
rozsdás nyelvét ölti egy retesz,
és ahogy a helyére kattan,
már csak a koromsötét neszez.
ablakok köpnek a járdára,
át a csálé redőnyréseken,
matat a nyomor a kukákban,
hol penészes kenyérvégeket
majszol a magány, tán’ hízik is,
zöld tütükében akáccsitri,
azt hazudja, most van április.
távol, tolató tehervonat
nyikkan a párás sínszálakon,
lehet, eső veri a vasat,
mert a feketedő talpfákon
sírdogál néhány olajmaszat.
a kocsmaajtóban, gyermekarc
árnya billeg mint a gyertyaláng,
nézi, ahogy dőzsöl a kudarc.
az égen nehéz szeneszsákok,
vásznukat a szél hasítja fel,
s akár egy bögre tej, a Hold
fénye rajtuk tócsákban hever.
élj, kiált az éj, nekem, minek?
ha izmusom rothadó húsát
döngik körbe, kövér döglegyek.
nincs melós, ki dolgába fárad,
csak unalom a játszó téren,
és ne nyisd pörölni a szádat,
ha kell, osztozz lopott kenyéren.
mi nem tartozunk már senkihez,
nyársunkra nem húznak koncokat,
mégis, serceg a zsír ne éhezz,
hogy ne fázz, öleld át álmomat.
Legutóbbi módosítás: 2014.10.07. @ 21:25 :: Fövényi Sándor
