Az ember körülnéz. Lába alatt az elrendelés szerinti: ösvény, út, sztráda, márványfolyosó, hörcsögcsapás. Olykor rádöbben, hogy ó, a francba, épp körülnézve van, az idő meg megy, bepánikol és nekilódul, menni kell. És lavíroz. Mind lavírozunk. Kamionok elől kell kitérni, mások lovas kocsi miatt húzódnak le az árok szélére, megint másokat a ruhájukba, bőrükbe kapaszkodó gallyak késztetnek elidőzni kissé, netán visszhangok okozta rémület tart vissza, bassza meg, mi ez a zaj…?! S persze van, aki már eleve el se indul, csak néz bután az elébe, fölébe magasodó gazözönre. Nem érti. Vagy ő érti? Egy év, kettő, tíz, száz… Muszáj egyáltalán menni? Nem ugyanaz a vége? Jelesül, hogy basszus… vége van…?
No de vissza témánkhoz, ez itt az én agymenésem, mi az útról beszéltünk. A lavírozás tehát természetes, vegytiszta életösztönből fakad, elvégre mind tudjuk, már a hetvennel száguldó IFÁ-kat is egészségtelen volt keblünkre ölelni, nem még a mai áramvonalas, szélsebes behemótokat bennük a félálomban deliráló sofőrökkel. Ösztön tehát, nem több, ehhez nem kell túl sok gógyi. És mi van az értelmesebbjével? Nos, ők a gondolkodók. Persze nevezhetjük őket renitenseknek is, de az egy idegen szó, és különben is hogy hangzik már… Maradjunk a gondolkodóknál (később igény szerint áttérhetünk a hülyére). Ők – ki tudja milyen indíttatásból, születési rendellenesség vagy valami nevelési hiba… – megkérdőjelezik az elrendelést, vérmérsékletüknek megfelelően görcsösen, lazán pát intenek az útitársaknak, esetleg egyenesen beintenek, aztán elindulnak teljesen másfelé. Az otthagyottak szintén vérmérsékletüknek megfelelően mormolnak az orruk alatt: „de jó neki, megtalálta a maga útját, már milyen messze járhat…” „milyen bátor”, „milyen erős”, „mekkora barom”. És blazírt ábrázattal lavíroznak tovább.
Persze aki mindent tud, annak ez roppant szórakoztató. Isten ilyenkor diszkréten mosolyog, az angyalok fetrengenek a röhögéstől, az őrangyalok anyázva ámde kötelességtudóan röppennek a gondolkodó után. Ha késnek, mert mondjuk úgy gondolják, egy gyors pisi vagy egy sajtos szendvics még belefér… nos, az pech. Okosaink eközben berongyolnak a búzatáblába, megverekszenek a csalittal, lelkesen rohannak fának, netán rendszeresen, netán fát se váltva, folyókba gázolnak, röhejesen úsznak egyhelyben szemben az árral, általában meg sem látva a fölöttük lebegő, szotyizó őrangyalt hóna alatt a homlokverejték felitatására szolgáló néhány tekercs halványrózsaszín csészemintás konyhai papírtörlővel.
A fenti világ súg. Néha mintha hallanánk is, de a francba is, ha annyi lehetőséget vonultat fel az agy, nehogy már meg se próbáljuk… Ha Isten unja a műsort vagy véletlenül a ’vége főcím indul’ gombra teszi le a kávés bögrét, akkor mi jön? Átváltunk fehérbe, és felröppenünk angyalkának? Hősök leszünk, mert megpróbáltuk? Hehh… Fenét. Összeesünk, aztán lassacskán szét, pixeljeinkre, majd porhüvelyünk maradék látványa engedelmesen átadja helyét a főképernyőnek: fölöttünk összesimul újra a búzamező, virágzik a dzsindzsás, visszaezüstösödik a folyó, háborítatlanul nő tovább a fa. Lőn béke. Szívás.
A másik eshetőség, hogy Isten megszán, összefogja lapockánkon az izomtrikót, és átdob a másik útra. Ilyenkor mi van? Kegy? Happy a köbön? Lófütty. Bünti. Ez is szívás. Nem oda való vagy. Ezt talán rögtön tudod is. Talán csak az első kamionnál, amikor az utolsó pillanatban félreugrasz, és a falnak lapulva hallgatod, hogy ver a szíved a füledben. Hogyan tovább… Elindulsz? Állsz? Esetleg kezdheted elölről… Irány a szamárkórós, a búzás, a folyó, a fa… Pedig hát hányan elmondták már: lényeg az út. Hát nem érted? Az út a lényeg. A menés, a haladás, a félrevetődések, a horzsolások, a nehezítésképpen eléd vetített más utakról való lelkek délibábjai… a lélekszakadás, a pofára esés, a pofán vágás, az általunk bevitt jobbosok… De hova is futsz ember?!
A belátás. Igen, azt hiszem, a belátás a lényeg, amikor az ember elfogadja: én az a balfék vagyok a sokból, aki ezen a pályán van. Ez a pálya, gyerekek. Ilyenkor elhidegül a fej. Innentől nem ösztönből, hanem megfontolásból térünk ki a Scania elől, kerülünk pocsolyát, pöccintünk félre délibábokat. Jó volna ez így? Sértetlenül menetelni… a semmibe?
Ma épp gatyába rázott gondolatokkal ülök törökülésben a kanapé szélén, nézem a nekem kijelölt terepet. Néha felteszem a kérdést: ez most komoly? Ez most komoly. Nyilván nem csak úgy simán ülök, elvégre az idő az megy, ha mással nem, ezzel mindenki tisztában van, még én is, én kérem, épp önazonosan ülök itt. Homlokomon némi háncs, hajamban pár szem búza, fogam közt a rambómód bőrömből kiharapott utolsó tüske, ruhámból csöpög a víz. Alattomban persze nyálat gyűjtök. Mert már tudom, hogy önazonosságom részeként nem sokára fel kell állnom innen. És majd jól szemközt köpöm azt a kurva délibábot. Terveim szerint majd az összeset, ami szembe jön velem. Mert az okosabbnál is okosabb leszek. Egy igazi Einstein. Okos. Hm… Okos. Meg Einstein… relatív, mi? Isten Einsteint is kicsinálta. Holnap indulok. Nem, ez nem olyan holnap, mint a fogyókúrázók holnapja és jövő hét hétfője, ha én azt mondom, hogy holnap indulok, akkor indulok, arra bárki mérget vehet. Kellett ez, na. Hogy így eltervezzem, itt, a kanapén. Út? Smafu. El van tervezve. A tapasztalatokat több is, mint asszimiláltam, sejtszinten részem. Elképzeltük? Rendben. Közben eltökélten rágcsálom a tüskét. Rohadt keserű, de legalább emlékezni fogok. Aztán megszokom. Holnapig még kapom magamtól az ívet. Na, te hülye. Mit kellett volna mondani a délibábnak, naaa? Ön NEM azonos. Ennyi. Ülök. Önazonosulok. Holnaptól más leszek. Öhh… Senkiből visszaalakulok bárkivé? Ez most komoly? Lehet? Tudok én pályaorientált lenni?
Cogito ergo sum. Ekvivalens átalakítással: Fának rohanok, tehát vagyok. De azért gyűjtöm a nyálat.
Legutóbbi módosítás: 2014.06.22. @ 12:03 :: Nagy Horváth Ilona