Egy király szép, két leánya
kastélykert zöld zegzugába’
párban hárfát s lantot penget,
legendákat énekelnek.
Ágról ágra száll a dallam
csendes estén, hűs hajnalban,
s hallja bátor lovagvitéz,
kit népe csak Ricknek becéz.
Legkülönb ő, kardja villám,
harcban tigris, bősz oroszlán,
s tornyos sziklán fellegvára
honleányok legszebb álma.
Tavasztól – hogy udvarba jár –
neki szán egy lányt a király…
Többi legyen szívek dolga,
lelket hogy’ s mi aranyozza.
Ellent adná férjhez előbb
egek és a kereszt előtt,
hiszen a húg zsenge nádszál,
ámde szebb sok virágszálnál.
Wake Ellennek csipkés kesztyűt
hozott és egy rézherkentyűt.
Marynek lágy szívét adta,
mikor pendült nyírfa lantja.
S a nővér tűrt néhány hetet,
osolygott bár, de szenvedett,
s álnok tervét fonta-szőtte
szarkalábas, dús redőkbe.
Derűs napok szép reggelén
húgát kérte: „Karolj belém!
Menjünk fodrot s habot látni
tengernél, hűs szellőn járni!”
Bajos sziklák felé mentek,
sós illatból hörpintettek,
s meg-megállva kékség felett
hánytak-vetettek éveket.
„Jöjj, húgom, jöjj sziklapartra,
hajórajt láss megrakatva!
Atyánk várja kelet selymét
s tengermélyek igazgyöngyét!”
Derekát, mint kígyó fonta
át s habokba dobta volna,
ám kőszirtet fogott a kéz,
mi lovagot, szívet igéz!
„Néném, kedves, drága néném!
Nyújtsd karod e szikla szélén,
ne veszejtsd szép ifjúságom,
hiszen ifjan élni vágyom!”
„Túlontúl szép vagy s ártatlan,
tűz lobog font sár-hajadban!
Ajkad vére láng, cseresznye!
Tenger oltsa: víz keresztje!”
„Smaragd ékem, mind’ aranyam
legyen tiéd, halld a szavam,
s mélységet nézz, kínsóhajom:
legyen tiéd Wake lovagom!
De fogd kezem, lásd, könyörgök!”
„Veszejtsen hab, vigyen ördög!
Mint madár, hullj szűz habokba,
lelked vigye hollók tolla!”
S hullt habokba, mint a pára,
merült s bukott éjszakákra,
s harmadnap, hogy szelek fújták,
akasztotta egy malomgát.
Molnár fia és az atyja
sárig-haját megragadta…
Megragadták bő szoknyáját,
csónakukkal partra vonták.
Gyöngyök sorát nézték elébb,
míg csatolták aranyövét –
hogyha él még, lélegezzen,
arcán hajnalpír lehessen.
Várták, szempillája moccan,
várták, lesték óra hosszan
– zöld fövenyre kiterítve –
lelkét szellő meglegyintse…
Míg egy dalnok arra tévedt –
holtra múlt álmából ébredt,
s lanthúrjait virradatra
cserélte gyöngy-hajfonatra.
Másnap király asztalánál
dalt pengetve körbe járkál,
s három vastag húrja szólal
mind’ felett bús jajgatóval:
„Édesapám, egyetlenem,
halálom várt kék tengeren.
Szép nővérem álnok lelke
taszított szirt-mélységekbe!
Partra csalt, hitte Wake lovag
mellette lesz így boldogabb!
Partra csalt egy álnok reggel,
ne élhessek szerelmemmel!”
„Dobjátok ki ezt a lantost,
nem illik ily dal asztalhoz,
esküvőmhöz! – szólt a nővér.
Szeme villant: „Szolga, töltsél!”
S tölt a szolga bort, lángverest.
Száraz ajkat, tűzcserepest
derítsen ma táncos kedvre,
hogy a húgot elfelejtse!
De a lantos tovább játszott,
vádolván letűnt világot,
s király’ fenség intésére…
ím így szólt húrok csengése:
„Búcsúzom, jó atyám s anyám!
Borítsatok fátylat reám!
De nővérem’ átkom fogja,
míg tettét tisztára mossa!
Görnyedjen az’ parton hétrét,
mossa fehérre rút vérét,
s addig ne szüljön lányt s fiat,
amíg engem el nem sirat!”
S Rick a gyűrűt visszaadta,
csengve hullt márvány asztalra:
„Légy átkozott Early Ellen!
Szégyenem: öled öleltem!”
Legutóbbi módosítás: 2014.06.22. @ 12:00 :: Pásztor Attila - Atyla
