Álmaimnak hollókék fürtű asszonya:
együtt járunk éber látomásaimban,
közös napjainknak sosem jön alkonya,
csodálva, rajongva tartom karjaimban.
Ha rakoncátlan tincse hullik arcába
( nem valami ”hállivúdi” szélgép fújja )
rám pillantva kifésüli – s nem megjátszva –
forró tekintetéből két bársony ujja.
Láncra fűznek szemében izzó bűvkörök:
boldogságban gyötrődő rabjuk vagyok én,
reám nézve, e fogva tartásom örök:
s kedves porkolábom csupa titok, remény.
Mikor megajándékoz a mosolyával,
ajka gödreiben szeretetcsillagok
oldódnak a hold platina varázsával,
s tiszta homlokán a jóság napja ragyog.
Kerülöm haragját, keresem szerelmét,
bántanám egy szóval csak, magamat sebzem,
megédesíteni vágyom minden percét,
mikor lelkem lelke tengerébe cseppen.
Ám azt ne hidd, hogy nekem csak azért drága,
ahogy Őt bárki más kívülről láthatja:
van Neki jó szíve, lelke tisztasága,
igaz szerelme és őszinte fájdalma.
Mert Ő maga, ki ebbe a testbe ragadt,
az összes látható szépségével felér,
s majd akkor is álmaim asszonya marad,
ha hollókék haja már rég ezüstfehér.
Legutóbbi módosítás: 2014.05.31. @ 14:15 :: Schifter Attila
