Márton Zsolt : Dante szólít

Szakadt redőny mögött, szűk aggyal őrlöm perceim,
hol a hétszáz éve írt sorok fölött bolyong a förtelem.
Sötét világok létéről egy ódon lantot hallok pengeni,
s a poklok mélyére maga, Dante Alighieri jön velem.

Hangtalan kísér, szólít és üzen: – Vak hullám sodor,
s az ,,emberélet útjának felén az igaz utat nem leled.”
Élted az útkeresztnél most veszted kútjáig vándorol,
hol elvadult szemed kérdőn az égre tán hiába veted.

Segítőd csak a mélységet előtted már megjárt lehet,
mint az ókor dalnoka, a mantuai szellem volt nekem.
Mivel e züllött földi mezőkön a bűn csömörig mehet,
gyermeki lelked könnyűn zabálja fel a négy évtized.

Miért közös ennyi férfisors, én magam sem tudom.
Ha lenne köztünk bárki, ki ma pokolra merne szállni,
nem számolva, mivel kell Cháronnak fizetni az úton,
talán hinném, hogy érdemes a szerelmemért várni.

De tudom, hogy a vétkek indája szájunk széléig ér,
hogy apáink tilalomtábláját nem látja meg szemünk,
hogy üveggyöngy erényünk csak könnyű kéjt ígér,
hogy napi tíz parancsból tizenegyet megszegünk.

Sovány ködök között engem itt nem vezet Vergilius.
az erkölcs ma hamvas költemény, ideje már rég múlt;
Az alsó világok kapujánál a költő bár csodált lírikus,
de hű szerelme, Beatrice, idefent más karjába hullt.

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Márton Zsolt
Szerző Márton Zsolt 57 Írás
nem vagyok senki, tarkómba mar, vagyunk így sokan , húz ez a dal