Emlékszem, sietve egy cigit keresett,
tizenöt múlt éppen, de hangja már rekedt.
A büfé előtt állt, mellén csüngött fia,
vajon ki nemzette, arról zajlott vita.
Nekem a sikoltás jutott, a sajgó kín,
csak hajunk árnya volt egyforma, hollószín…
Bennem alkut kötött fáradtan a tusa,
s egy ütemre csitult szívünknek ritmusa.
Én tudom milyen, ha áldozat az ember.
Láttam, ahogy elnyel a vörös-vértenger,
a hóhért, ki gőggel Istent is szembeköp,
s ahogy holt magzatot mellőlem félrelök.
Kiizzadom minden sínylődő éjszakán,
a lányt, a hóhért, az idegen vér szagát,
napról napra mossa őket a vízözön,
mégsem jutok át a fájdalomküszöbön.
