P. Tóth Irén : Hegy

 

 

Ismét egy hegy,

mit megmászni szinte lehetetlen,

büntetés-e vagy kegy,

hogy annyiszor itt lehettem?

Csak bámultam némán,

kiutakat keresve,

ott talált a reggel,

hol hagyott az este.

 

És megint itt. Itt,

hol kezeimet tördelve

téblábolva álltam,

árnyakba kapaszkodva

én is árnnyá váltam.

Miféle űr, vagy zűrzavar lehet

a sors kezében odaát,

ha lelketlenül írja át

az életet,

mely szemeink előtt lebeg

sok hosszú éven át,

egy tollvonással áthúz

minden számítást,

csodás virág helyett

cudar világ,

hirtelen döbbenet?

 

Megint a nyugtalanság.

Megint az ismeretlen.

Sorsvonalaim görccsé

húzódnak tenyeremben.

Fenyegetőző holnap

jeleket fest az égre,

szememben fájdalom,

szívemben dob pergése.

 

Áll a hegy. Megyek.

Inog a láb, kötél szakad,

egy kéz után kapok…

most nem lehet hibázni –

csak rettentő nagyot!

 

Legutóbbi módosítás: 2014.02.03. @ 21:25 :: P. Tóth Irén

Szerző P. Tóth Irén 202 Írás
Én Szemeim - csukott ablakok, pilláim - leeresztett függöny. Füleim - süketté lett falak, életem - csendbe burkolt börtön. Nem mondhatom el senkinek a titkot... Ne tudjon rólam senki, semmit. Született, élt, meghalt - talán csak ennyit.