Pál Abigél : A végzet mélye

egy fantázia margójára

 

 

Kibérelted az égboltot szíved csillagképeinek,

hogy látható légy, bárki vegyen feje fölé.

A fiatalon született Holdak közt

magad fényét körbe ragyogtatod.

Ősi képek törnek kerékbe az időd ölén.

 

Halovány fények pislákolnak

körbe a horizont határain, innen vagy túl:

álmokat villantanak fel, figyelve

a csillaghullásokat.

Aztán már csak didergő királyuktól

remélnek égetőn kéjes fájdalmakat.

 ,

S a fekete fenség elnyel hőst, parányt,

Holdat, Istennőt, múzsát, mindent.

Helyén csak mélysötét, végzetes lyuk marad.

Legutóbbi módosítás: 2014.02.28. @ 20:16 :: Pál Abigél

Szerző Pál Abigél 41 Írás
Kereső irodalom kedv/t/elő messzi a sűrű fővárosi zajoktól és hangoktól. Szélsőségesen veszélyes idealista, minden ezzel járó hátránnyal együtt, aki naponta kérdezi mi mit ér az életben, és hogy érdemes-e. Kissé depresszív és pesszimista hangulatú középkorú asszony, aki Godot ra vár hithű hitében nap mint nap. Kedvenceim: Simone Weil, Kafka, Pilinszky, Radnóti, Keats, és sok romantikus, Lorca, és Szabó Lőrinc, és még sokan. Szeretem az őszinte emberi kapcsolatokat, amik még tartalmasak, és nem a szokásos kliséken alapulnak. És mindent ami eredeti az emberekben, még azokban is akiket nem kedvelek. Ennyit magamról, a költészethez nem értek, ezért mindennek tudok örülni ami másoknak tetszik tőlem. Végső célom megírni azt a a könyvet ami az életről szól, de még bele sem kezdtem...