— Csókolom, öreg barátném! — nyitottam be Felika nénihez.
Ahogy beléptem a konyhába, friss kalács illata csapta meg az orrom. Mélyen magamba szívtam, és elindultam a keresésére. A szobában a díványon ült és olvasott. Az ajtóra emelte tekintetét, amint meghallotta a nyikorgást. Nagyon haragudtam az ajtó nyikorgó hangjára, de nem engedte megolajozni, mondván, így hallja, ha valaki bejön a szobába.
— Te vagy az, Szilvikém, de jó, hogy jöttél. Már nagyon vártalak. Kisült a kalács, vágjál magadnak belőle!
— Magának hozzak, drága barátném? — kiáltottam vissza a konyhából.
— Csak egy vékonyka szeletkét kérek.
Bekapcsoltam a vízforralót. Két kistányér társaságában a tálcára egy-egy bögrét tettem. Szépen felszeltem a kalácsot. A kamrában hamar ráleltem a mézes köcsögre. A sípoló hang jelezte, a víz felforrt. Szépen elrendeztem a tálcán mindent és indultam Felika nénémhez.
— Érzem a tea finom illatát — fogadott, ahogy a szobába léptem és félretette az újságot. Mély levegőt vett. — Kamilla és menta.
A menta jellegzetes, még én is éreztem, de a kamilla… kérdőn néztem rá. Mosolygott.
— Mindig kamillateát készítesz nekem.
— Igen, mert tudom, csak azt issza meg — mondtam durcásságot színlelve.
Elnevettük magunkat.
Kezembe vettem a félretett bulvárlapot és beleolvastam az általa is olvasott írásba. Mindig tudtam, egy felvilágosult barátném van nekem, de a cikk címe láttán elcsodálkoztam. Félkövér, végig nagybetűkkel kiemelt cím — Párválasztás a XXI. században — és egy nyúlfarknyi magyarázatféle hozzá.
— Na, mit szólsz hozzá?
— Hm… Mit szólhatnék?
— Szerinted mi alapján választ úgy férfi, mint nő párt magának?
— Na, mi alapján választunk? — kérdeztem vissza. — Mondja meg, mert nekem fogalmam sincs róla. Látja, egyedül vagyok, de ha ad egy tuti tippet, Istenemre mondom, elindulok keresgélni. Nincs szerencsém, vagy inkább orrom a férfiakhoz.
Láttam, nagyon gondolkodik. Valamit mutogatott maga elé, majd hirtelen megszólalt.
— Erről van szó! Az orr a hibás mindenért…
Értetlenül néztem rá.
— Talán akkora orrunknak kellene lenni, mint egy elefántnak? — tettem fel vigyorogva a kérdést.
— Szilvia, ne hülyéskedj!
Hú, ha engem Felika néném Szilviának szólít, akkor bosszús rám. El is hallgattam mindjárt. Vártam, hogy megszólaljon. Ehelyett némán nézett rám.
— Nos? — kérdeztem nagyon halkan, okulva a nevem irodalmi használatából.
— Nézd meg az állatvilágot…
Te jó élet, hogy jön ide az állatvilág? — tettem fel magamban a kérdést. Nem hagyott sok időt gondolkodni, már folytatta is.
— Ha egy állat párt választ, akkor egy életre teszi. Ki van csukva, hogy valaha hallottál olyat, hogy egy állat lecserélte a párját, mert talált egy szebbet, csinosabbat. Elképzelhetetlen. Náluk tényleg érvényben van, míg a halál el nem választ. Érdekes. Megöregedtem, de eddig nem gondoltam rá. Pedig csak az állatvilágban kellene kutakodni… Csodálatos…
Mintha ott sem lettem volna. Szőtte a gondolatait, fonta egymásba a szálakat. Az eleinte előttem lévő sűrű köd, még ha lassan is, de oszlani kezdett. Kezdtem érteni a hangosan kimondott gondolatokat, bár nem voltam biztos benne, hogy nekem szánja azokat. Magamra akartam irányítani a figyelmét. Köhécselni kezdtem. Rám nézett és csak annyit kérdezett „Meg vagy fázva?” — és már vissza is tért a gondolataihoz. Nyugtáztam, ez az én barátném, akit nem lehet kizökkenteni, még a gondolataiból sem.
— … sejtek találkoznak, és eggyé válnak, a végcél a gyermeknemzés.
Na, itt már nem bírtam tovább csendben maradni.
— Halló, itt vagyok — és elkezdtem a kaláccsal integetni. — Halló, itt Szilvi…
— Mit éreztél akkor, mikor szerelmes voltál?
— Nem is tudom. A szerelem számomra egy megfoghatatlan „dolog, érzés”. Nem voltam sokszor szerelmes, de volt, hogy úgy gondoltam, ez csak szerelem lehet, mert… Mégsem tudom megmondani, miért… Egyszerűen, csak. Barátném, maga meg tudja magyarázni a szerelmet, mint érzést? Kérdezem magát, de ne vegye személyeskedésnek! Komolyan érdekel. Sok esetben hisszük, ez az elsöprő igazi nagy szerelem, és amikor vége, vagy már szenvedünk a kapcsolatban, akkor döbbenünk rá, mégsem ez az igazi. Van, amikor egy hírtelen fellángolás dobogtatja meg a szívünket, egy flört, és évek múlva is leírhatatlan szerelemnek tartjuk. Nagyanyám sokszor mondta nekem, idézem: „kislányom mindig az el nem csókolt csók a legédesebb” — és lehet, neki volt igaza. Mi alapján válasszunk magunknak párt?
— Szerintem inkább így helyes a kérdés: Miért választunk rosszul párt magunknak?
— Barátném, maga szerint miért?
— Az a sok illat, amit magukra fújnak a fiatalok, na és persze az öregek, az a hibás. Elnyomja a természetes ösztönt. Az állatok nem használnak semmilyen kölnit és szerintem ezért tudnak jól párt választani maguknak.
Le sem vettem a tekintetem Felika néniről, figyeltem gondolatvezetését, amit meg kell hagyni, nagyon igaznak találtam, közben a tálcán matattam. Észre sem vettem, és befaltam az összes kalácsot.
— Igaza van, drága barátném! — kiáltottam el magam.
— Ne kiabálj te lyány, nem vagyok én süket. De gondolj csak bele! Mára megszűnt a természetesség. Vannak illatok, ami vonz, illetve taszít bennünket. Elnyomja a testünkből áradó saját illatunkat, becsapva a hozzánk közeledőt. Lehet, hogy két össze nem illő embert boronál össze, vagy két összeillő embert szakít el egymástól. A vélt boldogságért ráadásul nem is kevés pézt fizet ki az illető. Az a baj azonban, hogy az orrunkat ideig-óráig be tudjuk csapni, de a végtelenségig nem. Előbb-utóbb felülkerekedik az ösztön, és legyűri az illatot, ami fogságba tartja az érzékeket. Sajnos ez a rossz párválasztásoknál tud általában kiderülni, és lehet, hogy addigra az, az igazi már rég elment. Nem tudni, hol és mikor találkozott vele… Jön egy új illat és lehet, ismét megcsal bennünket és kezdődik minden elölről.
Szomorú lett a hangja.
— Kérdezhetek valamit?
— Szilvikém! Károly bátyáddal mi nagyon jó és boldog házasságban éltünk, de ha én ezt, akkor tudom…
Battonya, 2008. november 01.
Legutóbbi módosítás: 2013.12.15. @ 12:24 :: Lénárt Anna
