Bojtor Iván : A VÉGZET

ÚJRA!

 

Tegnapelőtt autónkat egy számasincs útra terelték. Azon is csak lépésben haladhattunk tovább, mert munkagépekről az út menti fákat gallyazták. Hirtelen végigfutott hátamon a hideg, mert eszembe ötlött egy sok évvel azelőtti reggel, az, amikor ott azon az úton a Végzettel találkoztunk.

Akkor hajnalban — ki tudja, hányadik éjszakásműszak után? — munkatársammal, Tamással hazafelé indultunk. Talán még három perc sem kellett és én már aludtam az anyósülésen. Most persze — hogy érdekesebb legyen a történet —, hazudhatnám azt, hogy a Végzetről álmodtam, de nem teszem. Egyrészt azért, mert nem igaz, másrész, pedig azért mert biztosan tudom, hogy miről álmodtam: folytattam tovább a cégnél félbe hagyott munkát. Ez nálam máig a fizikai és szellemi kimerülés biztos jele. Szóval Tamás taposta a pedált, én pedig álmodtam. Robogtunk a hajnali derengésben a Végzet felé.

A Végzet várt ránk. Mikor virradt, a Végzet bizonyára csodálkozott azon, hogy hova került. Nem tudhatta hol van. Csak forgolódott, nézelődött jobbra, balra a meg-meglibbenő hajnali szélben. A Végzet zöld volt. Sötétebb zöld, mint a közelében álló fa levelei, sötétebb, mint az árokban burjánzó gaz. A Végzet azt sem érthette, miért lebeg ég és föld között? Nem tudhatta, hogy ő a Végzet.

A fékezésre riadtam. Az ülés melyet a beszálláskor csak hanyagul hátrább löktem, nagyot nyekkent alattam. Mire kinyitottam a szemem, Tamás már kiugrott a kocsiból. Bambán meredtem magam elé. A látvány elbizonytalanított. Valóban felébredtem, vagy még mindig álmodok? A szélvédő előtt, talán három méterre ott lógott a Végzet, egy piros rafiára kötött zöld borosüveg képében.

Tamás, aki egyébként a népies körmondatok elkötelezett mestere volt, akkor minden cifrázás nélkül, csak ennyit tudott kinyögni:

— Az állatja!

A történetnek — az általunk hivatalosnak szánt verziónak —, itt vége. De mivel látom, hogy alig húsz egynéhány sor az egész, hozzáírom a folytatást is, mindazt, ami utána történt, melyről ez idáig, csak mi ketten tudtunk.

Míg én egy életlen kenőkéssel az üveget tartó rafiát nyisziteltem, Tamás, mint egy eszelős, az útszéli bozótosban rohangált, egyik bokortól a másikig. Egyre távolodott.

Hiába kiáltoztam utána:

— Gyere már! Menjünk!

— Itt van valahol! Biztos, hogy itt bujkál valahol! — üvöltötte, és közben egy letört ággal csapdosta maga körül a bokrokat.

Miután sikerült levágnom az üveget, újra próbálkoztam:

­— Hagyd a francba! Gyere, menjünk!

Egy idő után úgy tűnt, belátta, hogy mégsem bujkálhat ott az, akit keres és visszaoldalgott a kocsihoz.

— Tréfás kedvű barátunk már bizonyára otthon alszik az ágyában — szóltam. Ez nagy hiba volt, mert Tamás elfojtott dühe újra kitört és a Végzet ellen fordult.

Felkapott egy követ és az út szélén heverő borosüvegnek vágta, de az nem tört el, sem az első dobásra, sem a másodikra, sem a harmadikra.

Csendesen azt javasoltam, próbálja meg fordítva, az üveget vágja a kőhöz. No, így sikerült. A szétreppenő apró cserepek közül több is a motorháztetőt találta el, egy a kőről lepattant darab pedig, a fizika törvényeit megcsúfolva, a szélvédőt. Lesöpörtük az autóról a szilánkokat, a nagyobb darabokat belerugdostuk az árokba és elindultunk. Néhány kilométer után feltűnt, hogy Tamás a szokásosnál lassabban hajtott, és időnként jobbra kapta a fejét, furcsán vizslatta a szélvédőt. Egy idő után én is megláttam, a repedést, amely lassan, de megállíthatatlanul kúszott lefelé az üvegen. Az egyik kanyar után, Tamás nagyot sóhajtott és megszólalt:

— Még jó, hogy nem durrant szét.

Kényszeredetten mosolyogtunk mindketten.

A történet első részét, a találkozást a Végzettel, másnap éjszaka elmeséltük néhány munkatársunknak, de arról, ami utána történt, arról hallgattunk.

Tamást három év múlva elvitte a rák. (A vegyiparban ezt olyan természetesnek tartják, mint azt, hogy egy katona megsebesül a háborúban vagy, hogy a Mount Everestről nem tér vissza egy hegymászó.)

Mikor belekezdtem ebbe a történetbe, még úgy terveztem, hogy az egyik irodalmi oldal pályázatára írok majd egy tárcanovellát. Most újra olvasva látom, hogy ez bizony nem egy tárcanovella, de ha Tamás halálára és a Végzettel való találkozásra gondolok… Kit érdekel?

 

 

Legutóbbi módosítás: 2013.12.15. @ 12:34 :: Bojtor Iván
Szerző Bojtor Iván 76 Írás
„A fantasztikum itt van. Úgy is nevezik, hogy élet.”