Vandra Attila : A sorskönyv csapdájában 22. Itt a piros, hol a piros?

Enikő azt találja ki, hogy autót vesz Csabának ajándékba, hátha nulla alkohol-tolerancia segít az italról való leszokásban…

22.  Itt a piros, hol a piros?

 

 

 

Csaba lázas igyekezettel próbált a következő napokban bizonyítani. Két napig egy kortyot sem ivott. Harmadik nap este is csak egy sört. Végeredményben, ha meglenne az autó, akkor sem vezetne már ilyenkor…

— Amit megmondtam, azt megmondtam! — szögezte le Enikő szűkszavúan, amikor meglátta. A férfit meglepte az erélyes hangnem, soha nem hallotta még feleségét ilyen határozottan kijelenteni valamit. Nem perlekedett, s ez volt az ijesztő: az eltökéltség a hangjában.

Másnap megint kibírta alkohol nélkül, de következő este mégis megivott egy üveggel.

— Egy buszsofőr is ihat este — előzte meg Enikő reakcióját.

Meg tudom állni! Meglátod! Nem vagyok alkoholfüggő! Úgy kezelsz, mintha az lennék! Iskolába menés előtt sohasem szoktam inni!

A következő napokban egyre korábban töltött magának. Ám amikor megkezdte a sofőriskolát tényleg nem ivott mielőtt onnan haza nem ért, még az elméleti órák idején sem.

— Látod, meg tudom állni! — bizonygatta.

Enikőt csak a lázas sietség aggasztotta, amivel az üveg után nyúlt, amikor hazaért. Geta viszont más véleményen volt, amikor munkahelyén örömmel újságolta, mióta megkezdte férje a sofőriskolát, csak egy sört iszik meg, azt is este.

— Elindultál a lejtőn, Enikő! Bár ne lenne igazam!

— Én? — lepődött meg.

— Te bizony. Don Quihote módra próbálod meg menteni.

— S ez miért lejtő? Nem értem… Áldozatokat hozok érte, és… Miért, nem kellene? — próbálkozott ellentámadással.

— Mindig kizárólag te teszed meg a következő kompromisszumot. Ő semmit. Megelégszel azzal, hogy „csak” este iszik — nyomta meg a szót. — „Csak” egy sört. Vagy „csak” egy pohár bort. Ó, na, „csak” másfelet. „Csak” egy féllel többet. „Csak” kettőt… Nagyon síkos lejtő ez, melyen kevesen tudnak megállni. Két házasságom futott így zátonyra — nézett rá aggódóan Geta.

— Csaba nem alkoholista! — emelte fel a hangját. — Meg tudja állni! Mióta…

— És miért haragszol anyósodra, ha ő ugyanezt tagadja? — kontrázott Lilla a szavába vágva. — A probléma, ami nem létezik, arra nem kerül megoldás…

Enikő válasz helyett sértődötten faképnél hagyta őket. Napokig kerülte a velük való társalgást. Ám ő sem tudta miért, szinte megkönnyebbült, amikor Csabának nem sikerült első próbálkozásra a sofőrvizsgája. Az elméletben maximálisan teljesített, ám a gyakorlati vizsgán, a városban a vizsgáztató rendőr rászólt, álljon meg ott, ahol van. És ő megállt a tilosban… Nagyon nehezen viselte a bukást, de főleg az igazságtalanságot. Az egykori osztályelső és egyetemi harmadik nem szokott hozzá az ilyesmihez. S újra túllépte a határt.

Enikő dohogva cipelte az ágyig, bár meg tudta érteni csalódását.

— Azért nem kell minden kis kudarc után az asztal alá inni magad. — Másnap reggelig elmúlt a mérge, és keményen szólt rá: — Szedd össze magad, ha azt akarod, hogy sikerüljön! Miféle ember vagy, ha egy sikertelen vizsga ennyire leteper? Milyen példát mutatsz Ünigének?

Ez hatott. Másodszorra sikerült a gyakorlati vizsgája is. Ám autó még sehol… A kommunista nehézipar a rendszerváltás után minden ízében recsegni-ropogni kezdett, s az elszabadult infláció elég furcsa helyzeteket hozott létre a gazdaságban. Az új neokommunista kormány továbbra is államközpontú politikája nem az emberi jogok védelmére szakosodott. A határidők egyre tolódtak.

Csaba egyre korábban gondolta, hogy megihat egy sört, vagy pohár bort, s ha már az este megnyúlt, akkor a másodikat is… Enikő lelki szemei előtt ott lebegtek kolléganőinek jóslatai, melyek sajnos egyre inkább beigazolódni látszottak. Kétségbeesetten perlekedett, ne igyon már annyit, amire válaszként mindig azt kapta:

— Ó na… csak egy fél pohárral toldottam meg. Úgy kezelsz, mint valami rakoncátlan kölyköt! Láttad, amikor a sofőriskolába jártam, akkor nem ittam! Meg tudom állni… Amikor csak akarom.

Rendszerint ismét egy összeszólalkozás lett a vége. Enikő és Veronika közt is kiújultak a viták. A fiatalasszony eleinte még „gyűjtögetett”, ám indulatai végül kirobbantak. E hangulatban ütött aztán be a mennykő. Kiderült, hiába tették le szinte két évvel azelőtt az autó teljes árát a Dacia gyár számlájára, az autót nem kapják meg, mert annak az ára már a négyszerese a befizetett kilencvenezer lejnek. Ezrek jutottak hasonló sorsra, mint ők.

Egy pénteki napon arról értesültek, hogy a Dáciáról lemondhatnak. Enikő kétségbeesetten nézte végig, amint férje bánatát a szokásos módon vezeti le. Nem szólt rá, sikerült megállnia, nem akarta még egy családi perpatvarral is súlyosbítani a dolgot. Ám minden gesztusából csöpögött a benne forrongó indulat. Alatta is megindult a talaj a hírre. Minden félretett pénzüket ebbe fektette, még anyósától is kaptak… S most az a motiváció — amiért feláldozta —, füstbe ment. Ha csak a pénz ment volna el! Ugyan a kilencven ezret visszakapják, ha kérvényezik néhány hónap várakozás után, de akkor már ötöde-hatoda áron. Vásárlóértéke annyi se lesz, mint amennyit anyósa adott nekik. Legszívesebben visszaadta volna, de mennyit? Rengeteget nyelt az utóbbi hónapokban az ajándék miatt. Bár Veronika szó szerint nem hányta a szemére, ott lógott a levegőben, első sorban Csaba magatartása miatt, aki „nem akart hálátlan maradni” édesanyjának. Nagyon rosszul esett, hogy férje elsősorban édesanyjának érzi adósnak magát. Pedig neki csak húszezer volt a hozzájárulása, még egynegyede sem. Amikor szóvá tette, azzal magyarázkodott, hogy Enikő a közös pénzükkel ajándékozta meg magukat. Igaz, ez egy indulatos pillanatban hangzott el, de mégis…

Azon a hétvégén fogant meg először benne a válóper gondolata. Anyósa legutolsó veszekedésük közepette értésére adta — bár szóban nem mondta ki —, úgy gondolja, fia nagy hibát követett el, amikor őt vette feleségül.

Csaba alkoholista, állandóan veszekednek. Igen, ekkor Enikő már kimondta a szót. Getát első férje megverte, mielőtt elvált volna tőle. Erre várjon? De hát hova is mehetne? A ház nem közös vagyon, még mindig anyósa és a nagyapa nevén van. Ha a válóper során a gyermeket férjének ítélik — és anyósa elég befolyásos ember — akkor elveszti őt is. A válóper pedig Ünigét fogja a legjobban megviselni. „Nem tehetem ki ennek…” — keresett kétségbeesetten érveket, hogy ne kelljen megtennie a lépést, amitől annyira félt. „Nem! Nem adhatom fel! A gyermek érdekében nem!” — áltatta önmagát.

A kórházban újra összeszólalkozott Lillával, amikor kétségbeesetten tanácsért fordult hozzá.

— Úgy viselkedsz, mint a bántalmazott asszonyok, a családi erőszak áldozatai. Kétharmaduk titkolja. Akik a menhelyre vagy szüleikhez menekülnek, esetleg kórházba kerülnek, azoknak kilencven százaléka visszatér bántalmazójához. Térj észhez!

Nem lehetett vele beszélni. „Szinte sikerült!” — ez lebegett lelki szemei előtt. Valamit adnia kellene Csabának, ami helyettesítené azt, amit elvesztett. Amiért hálából érdemes legyen leszoknia… Olyasmit, ami csak tőle van. Ne kelljen osztoznia a dicsőségen anyósával. S akkor talán vele is… Muszáj lesz elismernie, ez az ő kizárólagos érdeme…

Egyetlen biztató jelnek azt tekinthette, amikor Csaba hétfő reggel, ha duzzogva is rá, de józanul indult az iskolába. Ez újabb reményt adott neki, még tehet valamit. Egész nap ezen rágódott, de egy mentő ötlete végül otthon jött, amikor meglátta Ünigét a kapun belépő apja felé szaladni. Bezzeg őt nem üdvözölte ekkora kitörő örömmel, figyelte őket féltékenyen. Egyre apásabb… „A fiúk anyásak, a kislányok apásak szoktak lenni. Én is mindig édesanyám szoknyáját bújtam” — indokolta meg Csaba annak idején, miért vágyik kislányra. Lám, lám igaza lett.

S ekkor villant be neki az ötlet: De akkor ez fordítva is igaz! S ez egy olyan ajándék, amivel anyósát is lekötelezi, hiszen bevallotta, mindig egy óvodára vágyott. Majd Veronika szavai jutottak eszébe: „Ó te kis butus… Én is Rh negatív vagyok… Csaba Rh pozitív, de gyermekeitek fele Rh negatív lesz.” Ha nincs pechje, és nem épp akkor fogy ki az anti-Rh szérum, amikor szült — még anyósa se tudta beszerezni, hiába vetette be minden befolyását és ismeretségét —, akkor nem történik meg az izoimmunizáció. De hátha a következő gyermek Rh negatív lesz, hiszen erre az esélye 50%… Anyósa is Rh negatív… „S nem minden eset annyira súlyos, mint azé az asszonyé, aki szinte belehalt…” — bátorította magát. Először meg akarta osztani tervét barátnőivel. Ám ismerte őket, tudta, azt felelnék: „Ne kockáztass!” Az utóbbi időben a Csaba-témában elég élesen különbözött véleményük. Anyósával túl feszült a viszonya… Csak ha meglepetés, akkor ér el vele célt, legalábbis így látta abban a pillanatban. Végül egyedül hozta meg a döntést. Nehogy férje gyanút fogjon, naponta kivett egy pasztillát az éjjeliszekrényen tartott fóliából, mintha bevette volna.

 

Csabát derült égből villámcsapásként érte a hír, amikor Lilla rémült hangon telefonált, hogy Enikőt sürgősséggel utalták be, és terhességének elvesztése a kisebbik probléma. Sajnos az Rh-összeférhetetlenség miatt kialakuló immunválasz miatt életveszélyes állapotba került. Egy véget nem érő nap következett a Hosszúmezői család számára, míg — hála a szakszerű orvosi beavatkozásnak —, sikerült életét megmenteni.

Férje csak az otthon biztonságot adó négy fala közt merte nekiszegezni a kérdést:

— Nem értem, miként fordulhatott elő. Hiszen láttam, minden nap rendesen bevetted…

— Nem — ismerte be. — Meg akartalak ajándékozni még egy gyermekkel, tudom, mennyire vágytál rá, mekkora csalódás volt számodra az Rh-probléma. És Anyuka is szeretett volna egy kis óvodát!

A hosszan tartó aggodalom paradox reakciókat képes kiváltani az emberből, Csabából például dührohamot.

— Köszönöm, ilyen ajándékot nem igényeltem! Temetésért nem könyörögtem rejtett álmaimban! Ünige sem akart árván maradni! Mintha nem tudnád, milyen kockázatokkal jár! Ha nem az egészségügyben dolgoznál, pláne a Szülészeten! Az izoimmunizációt ma már elvileg meg lehet előzni, de ha már kialakult, ez életveszélyes játék!

— Ötven százalék volt az esély, hogy Rh negatív legyen…

— És szinte ugyanannyi, hogy meghalj! Az a csoda, hogy megmentettek! Ilyent se én, sem Anyu nem kértünk tőled! Gyermeked van, akit fel kell nevelned, és nincs jogod az életeddel játszani!

— Reméltem, ha meg tudlak ajándékozni még egy gyermekkel, és Anyukát egy másik unokával — ismételgette elromlott gramofonlemezként —, rendbe jön a házasságunk! Ha már az…

Nem bírta folytatni, sírógörcsben tört ki. Férje meg se tudott szólalni, torkát a bűntudat fojtogatta… Miatta tette. Sajnos a bűntudat nem a legjobb tanácsadó. Paradox módon e kétségbeesett, kockázatos játékkal Enikő ellentétes hatást ért el. Ennek ellenére újabb fegyverszünet állt be. Még akkor is, ha Csaba tovább csúszott a lejtőn, felesége egyelőre még megkísérelt megértő lenni.

Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:25 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 729 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.