dr Bige Szabolcs- : G y ö r g y B o r b á l a (III.)

A szép szabad élet odalett.

 

 

 

Nehezen telt el a tél, hisz alig maradt betevőjük a fosztogatók miatt. Alig annyi, hogy tavasszal elvessék. Állatállományuk is erősen megcsappant. Ami lábasjószágot felhajtottak a havasba, az is megsínylette a hosszú, zimankós telet. De legalább az megmaradt.

A várt tavasz sem hozott enyhülést — felújultak a harcok, a betörések. Nem volt más választás, el kellett hagyniuk a falut! Messze bent, a szurdok mélyén tudtak egy barlangról. Borbála három legényke kíséretében megkereste, megnézte, s látta, jó vizű patak folyik át rajta, olyan mély és magas boltozatú, hogy a falu minden lakosa jól elfér benne. Mikor ez embereknek elmondta, mind egyetértett, hogy odahurcolkodnak, berendezkednek. A fiatalabbak a faluban maradnak megművelni a földet, de az öregeket, s apró gyermekeket előre felköltöztették.

Hogy ellenség, vagy rablóbandák meg ne lephessék őket, a hegygerincen körben — ahonnan be lehetett látni az utakat — egy-egy fenyőoszlopot állítottak. Az oszlop felső részét bekötözték szurkos szalmával, s egy szalmafonatot engedtek le attól a földig. Egy őr ügyelte éjjel-nappal, s ha vész közelgett a fonatot meggyújtotta. A faluban tudták, mit jelent a megjelenő füst, vagy éjszaka a láng fénye. Erre a jelre felkerekedtek és elrejtőztek az előkészített barlangban. A vész elmúltával visszaszállingóztak, s kezdtek a faluban mindent előröl a martalócok pusztítása után. A gabonát is csak az eldugottabb völgyekben tudták megmenteni. Egyedül a havasra felvitt lábasjószág volt biztonságban. Már amennyire! Azokat a dúvadaktól kellett védeni, de az kisebb bajt jelentett, mint az emberi vadak pusztítása.

Legnehezebben a tavasz telt, hiszen a tél felemésztette az élelmiszertartalékokat, s vetőmagról is gondoskodni kellett.

A hadakozók kimerültek, de a nép legyengült, leszegényedett. A szép szabad élet odalett. Hiába volt minden küzdelem, nélkülözés, vérontás, se Zsigmond, se a vajda nem tartotta be az ígéreteit és ráadásul ott volt Basta is, aki nem ígért csak követelt és elvett mindent. Terményt, jószágot, s mindent, ami mozdítható. Borbálának szerencséje volt, mert a hadba küldöttek épen hazakerültek, több lett a munkáskéz, de növekedtek a terhek. A faluban máshol is, a legtöbb helyen így volt, de ott, ahonnan kiveszett a férfinép, mert odapusztult vagy, mert elcsángált, ott tönkrement, ebek harmincadjára került a gazdaság. Ezeket aztán jó esetben a rokonok osztották szét egymás között, de ha ez nem sikerült, az új urak, a bárók tulajdonába került, mint a fejedelem ajándéka.

Nem régi szokás volt ez a bárókkal. Ilyent eddigelé nem ismertek ezen a földön. Csak szabad székelyt.

 

A küzdelemmel teli évek lassan teltek felettük, s a bajok csak sokasodtak. Az emberi tunyaság, oktalanság pedig még növelte is azt, amit a sors rájuk mért.

Így történt, hogy mikor egy harmadfű csikót akartak betörni, baleset történt. A még hámhoz, nyereghez nem szokott félvad csikót a nagy gazdasági udvar közepén egy jól bevert karóhoz kötötték hosszú, nyolc-tízöles pányvával. Így elfutni nem tudott, csupán körbe-körbe járni. Lőrinc, a lovászlegény pedig egy ostornyéllel a kézben hajtotta, futtatta. Közben tanítgatta, mikor kell megállni, indulni, futni. „Galopp, lépés, állj!” — parancsszavak hallatszottak és sűrű ostorpattogás. Mikor a ló már fáradni kezdett és a parancsszavaknak is engedelmeskedett, Lőrinc felpattant a hátára. A csikó megriadva két lábra állt, majd hirtelen irányt változtatva keresztben átvágott a körön. Az istráng azonban nem engedte, a pányva megfeszült, a ló nagyot rándult, s elbukott, Lőrinc lerepült a hátáról egyenesen az istálló falának, s kificamodott, törött karral elterült a földön.

A szolgák a lovat felállították és bekötötték az istállóba a jászolhoz, s szénát vetettek elé. Lőrincet is felemelték, bevitték az istálló sarkában leterített szénára, s elküldtek Máriskóért, a javasasszonyért. Kisvártatva meg is érkezett, s az udvaron felhangzott szokásos sipítozó hangja.

— Mi a szösz, már lovagolni se tudnak a mai legények? Híj, bezzeg az öregapja nem ült volna fel a rosszul betanított csikóra nyereg nélkül! Na, hol van az a híres lovas?

Megmutatták neki ott az istálló sarkában. Csöndben ült a legény, még nyögni sem mert, ahogy meghallotta a vajákos asszony hangját. Jobban félt tőle, mint a csikótól, amelyik levetette a hátáról. Máriskó, ahogy meglátta a pórul járt lovászlegényt, mindjárt utasításokat kezdett osztogatni, ahogy el is várták tőle.

— Hozz gyorsan egy meszely fenyővizet! — kiáltott rá egy ott lézengő szolgagyerekre.

— Te meg menj a konyhába, de íziben! Főzzék meg ezt teának két kupa borban! — utasított egy másikat, s a kezébe nyomott egy kis vászonzacskót.

Kért még egy hosszú törölközőt, istrángnak való kötelet, meg két markos legényt segítségnek.

Máriskó azzal kezdte a gyógyítást, hogy jól megitatta pálinkával Lőrincet, majd a hosszú törölközővel szorosan körbe tekerte a mellkasát, de úgy, hogy az épen maradt karját is oda rögzítette. Aztán újra fenyővizet adott neki, meg a közben elkészült teafőzetből is jó adaggal. Volt abban a teában mindenféle nyugtató, kábító, ami ilyenkor kell. Komlótoboz, pipacsvirág, macskagyökér, nádrafű, Szent János fű, meg még ki tudja mi minden. Az erős pálinka, meg a kábító főzet megtették a hatásukat — Lőrinc elaludt. Máriskó csak ezt várta. Az istráng kötéllel szorosan megkötötte a karját a törés felett, s szólott a segítségül hívott legényeknek, hogy tartsák átkarolva keményen a sebesültet, ő pedig kezdte húzni, csavarni a kificamodott kart. Lőrinc nyögött, jajgatott, vergődött, de erősen fogták. Egyszerre egy roppanással helyre ugrott a válla, s ezzel hirtelen meg is nyugodott. Újabb adag pálinkát, meg teát kapott, hogy tovább aludjon, mert a java még ezután következett — a törött csontok összeillesztése.

A javasasszony finom, de erőteljes mozdulatokkal helyre rakta a törött végeket, s szoros kötéssel rögzítette a sérült kart. Az épet pedig kiszabadította a törölköző szorításából.

— Erre már nincs szükség! — mondta. — Két holdtöltéig a törött karról a gyolcskötést ne vegyétek le! — toldta még hozzá, s a holmiját összeszedve indult kifelé.

A ló felhúzta az ínyét és kirúgott. Máriskót fejen találta, kirepült az ajtón és elterült az udvaron. Nem mozdult többet.

A kert végében temették el.

— Simon, ott az a régi nyári konyha, ki lehet javítani, s költözzetek bé oda kicsi Sarolttal — mondta Borbála egy héttel a temetés után.

Máriskó halálával elveszítették minden támaszukat. Birtok nem maradt utána, csak a számukra ismeretlen rendeltetésű gyógyfüvek, porrátört gyökerek, kérgek, meg egyebek. Nem tudtak mihez kezdeni, mert hiába volt két erős karja, s kitartása a munkában, az éhkopp várt rá is, és öt éves kicsi leánykájára is, ha nem kerül számára kenyéradó gazda.

— Sokkal tartozom Máriskónak, annyiszor segített emberen, állaton, ha baj volt, hogy ez a legkevesebb, amit megtehetek a hátramaradottakért — folytatta Borbála. — Meg nekem is jól jön az erős férfikar itt a gazdaságban.

Az üresen maradt kunyhót lassan elemésztette az elhagyottság, udvarát felverte a gaz, teteje beomlott, s egy idő múlva már nyoma sem maradt. Így enyészett el a Máriskó mestersége is. Nem maradt követője, s a közel-távolban sem volt senki, aki a javasasszonyi, vajákosi tudást magának mondatta volna.

 

 

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 603 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.